Az Iliászt olvastuk valamennyien. Ugye? Volt gimnázium, ahol kötelező olvasmánynak számított, volt, ahol ajánlottnak, s biztos akadt hely, ahol egyik sem volt, de aligha létezett olyan hely, ahol meg sem említették volna, s aligha létezik olyan halandó, aki ne tudna Hektór tetemének meggyalázásáról, valamint arról, hogy az Olümposziak emiatt haragra gerjedtek.
Végül Zeusz döntött, hogy az akhájoknak ki kell adniuk Hektór holttestét az ellenséges erőknek, a trójaiaknak. S még az isteni sarj, Akhilleusz sem tehetett mást, kiadta Hektór tetemét legnagyobb ellenségének, Priamosznak, Trója királyának, a meggyilkolt Hektór apjának. „Tiszteld isteneinket, Akhilleusz” – intette az agg Priamosz Akhilleuszt, Thetisz istennő gyermekét.
Miért is mesélem el mindezt? Mert tán mégis előfordulhat, hogy akadnak, akik nem olvasták Homéroszt, s nem is tudnak erről a híres jelenetről. Pedig – mint az kinyilatkoztatott egy keresztény miniszter szájából – jobboldali újságírónak lenni „önmagában morális fölényt jelent.” (Special thanks to Gulyás Gergely.)
De ha netán a pogány görög humanizmust undorral utasítanák el a keresztény szabadság nemzeti bajnokai, akkor szívesen elmondom nekik, hogy a judeo-keresztény civilizáció is, benne a magyar népi hagyománnyal, etikai parancsnak (alapnormának) tekinti, hogy a halottnak kijár a végtisztesség, s a temetésig, a végtisztesség megadásáig nem szórakozunk az elhunyttal, nem gúnyolódunk, nem ironizálunk, gyalázkodó módon nem emlegetjük, s ha bírálni van kedvünk, azt is majd csak a temetést követően, lehetőleg a gyászidő letelte után tesszük. Már ha egyáltalán ehhez van kedvünk vagy indíttatásunk. A „néhány napos béke”, a kímélet ugyanis kijár az elhunytnak, s az őt gyászolóknak egyaránt.
Ehhez nincs szükség „morális fölényre”. Elég, ha emberi vonásokkal vagyunk felruházva.
Orbán tusnádfürdői beszédében hosszan szólt nemzetről, kereszténységről, keresztény szabadságról, vagyis saját táboráról, önmagukról, továbbá a nemzetellenes, nem keresztény és nem keresztényien szabad, csak szabados ellenségről, a liberálisokról, akik „gyűlölnek minket”.
Tegnap egy barátom elküldött nekem egy felvételt a miniszterelnök után fellépő három, Orbán kezéből lakmározó bértollnok produkciójáról, aki magától értetődő módon nemzeti, keresztény, keresztényien szabad és a morális fölény pozícióját élvezi. Nos, ez a három bátor, heroikusan merész, az ellenség által gyűlölt, nemzeti, szabad keresztény azzal indított, hogy most halt meg Heller Ágnes, de nem ő volt a legnagyobb magyar filozófus, hanem Orbán Viktor. A nemzeti elkötelezettségű, keresztény és keresztényien szabad, az ellenség által gyűlölt publikum pedig lelkesen vette a poént, csak úgy penetrált ez a nemzeti, szabad keresztényi lelkület, az utódállam birtokolta „mi hegyeinktől” még hangosabbá vált nevetés, taps, öröm és az együvé tartozás nemzeti és szabad keresztény komfortérzete. Morális fölényből.
Igaz, a jóízű, a vitathatatlan morális fölényből fakadó, s a szabad kereszténység nemzeti érzületén nyugvó tréfálkozáskor Heller Ágnes még nem volt eltemetve.