(Írta: Tamás Ervin/ujnepszabadsag.com) Kétszázhatvannégy (264) millió forint közpénz ment el arra, hogy Szijjártó Péter egy holland tulajdonú repülőt bérelt magának három utazáshoz is. A gép ráadásul pontosan olyan típusú, mint a honvédség két meglévő gépe, csak luxuskivitelben. (Akár neobarokk bútorokkal is berendezhető…)

Ennyi maga a hír, amelyre már föl sem kapjuk a fejünket, nem kezdjük sorolni azokat a csúcson feszítő politikusokat, akik a menetrend szerinti repülőgépek első osztályán is képesek utazni, s igyekeznek úgy összeállítani programjaikat, hogy ne kelljen külön-repülőgépet igénybe venniük. Azt se említsük meg, hogy cudarul állunk, a költségvetés adatai aggodalomra adnak okot. Bár a populista dumára gyakran vevő a kormányzati propaganda. tudvalévő, hogy az a 264 millió csepp a tengerben, jobb, ha e gyakran tapasztalható magatartásforma lényegét próbáljuk tetten érni, nem a flancolásra kiadott összeg miatt háborgunk.

Nem hiszem, hogy külügyminiszterünk még mindig úgy imád utazni, hogy egyik utat teszi meg a másik után, bár a hozzáértők szerint néhány program látatóan felesleges pofavizit, barátságok reprezentálása, s a fontosságtudat egyvelege – pótszer, amely egyéb diplomáciai hiányosságokat igyekszik eltakarni, például a társaság összetételének finoman szólva is speciális voltát, amely néhanapján kicsapja a biztosítékot egy másik társaság körében, amely papíron szövetségesünk. A fennhéjázás kelléke a sok-sok út és különrepülőgép, ha már a meglátogatott autokráciák felsorolásával nem lehet büszkélkedni, még akkor sem, ha közös burgonyatermesztési kutatóintézetet gründolunk, vagy Eximbank-hitelt adunk arra, hogy fejleszthessük gazdasági kapcsolatainkat, netán egyetemi cserediák-programot indítunk, vagy kulturális napok szervezésébe fogunk feltörekvőnek nevezett személyi kultuszra, pomádéra sokat adó vidékeken.

A (már nem is annyira) fiatal minisztertől pedig nem követelhetjük meg, hogy holmi menetrendekhez igazítsa beütemezett utazásait, azt pedig főként nem, hogy hátrébb, a gép farka felé szorult utasokkal legyen egy légtérben. És lám, még az is előfordulhat, hogy a főnök programja nem egyeztethető össze Szijjártóéval, ezért hiába azonos az úti cél, marad a különgép.

Emberünk egyébként igencsak ismerős a kommunikáció rejtelmeiben, hiszen évekig volt szóvivő, kapcsolattartó a sajtóval, s mint tapasztaljuk, rutinos nyilatkozó, aki nem retten meg kínos kérdések hallatán, s olyan magabiztos, már-már a diplomácia stílusának nyelvet öltő megfogalmazásokkal él, amely kedvére van a peckes nemzeti öntudatnak. Gondolom, ő is azt hiszi, hogy stílusa bár érdes, tekintélyt vív ki kollégái között.

Annyi mindenesetre kiderült, hogy a budai Bem tér környékén (értsd: külügyminisztérium!) dolgozók még egymás között sem merik őt kritizálni, mert ennek konzekvenciái rapid módon jelentkeznek, összecsomagolás formájában. Ezért bizonyára a luxusrepüléssel kapcsolatos okvetetlenkedő kérdésekre adott válaszait is elismerő csettintés fogadhatta házon belül.

A külügyminiszter grundnyelven adta tudtunkra a következőket: ez munkaeszköz, ráadásul (szálfa termete okán) még kihúzni sem tudta magát a fedélzeten, ráadásul „biciklivel nem tudom megjárni New Yorkot”. Érthető, egyenes és világos a válasz, s legalább megtudhattuk, hogy nem pózna magas embernek találták ki a repülő járgányt. Műhelytitkokba is beavatott minket miniszterünk, „Ez technikai kérdés” – mondta a magángép használatáról, ráadásul nem is az ő döntése. Neki megmondják, hol legyen, mire szálljon, ő ott lesz, felszáll és repül.

Elárulta, hogy „nem kergették gyerekkorában az asztal körül, hogy üljön fel egy magángépre. A repülőgépekről beszélve kicsit össze is mosta a honvédségi és a bérelt luxusgépeket, amikor arról beszélt, hogy szerinte a honvédségi gépeket sokan luxusgépként emlegetik, de neki ezek nem abból a szempontból fontosak, hogy milyenek, ezek munkaeszközök, nem szórakozni járnak vele, hanem dolgozni. A rátarti riporter megemlítette, hogy múltkor, a kairói delegációval tett út több mint ötmillió forintot kóstált a fedélzeten elköltött étellel-itallal – a miniszter szeme se rebbent, azt állította, hogy sokszor zsemle, szalámi, paprika és paradicsom van a tányéron, nem tudja, „mit hova könyveltek”, de ez az összeg tényleg nagyon sok.

Talpraesett reakció volt, annyi szent. Vizsgálat nem követte ugyan a végszámlát, mint ahogy a 264 milliós költség sem firtatható a továbbiakban, mindössze nyel egyet a nagyérdemű, esetleg némi indulattal toppant egyet a lábával, hiszen idehaza az ilyen történetek anekdotává szelídülnek a közbeszédben, elsimulnak a független sajtó hasábjain is, mert már a sarkában a következő anomália.

Az ifjú (?) külügyminiszter pedig rohan Dunakeszire, csodás otthonába, mert ott fogadja Abdullatif bin Rasid al-Zajáni, bahreini külügyminisztert.