Jön az elvtársi tulajdonos. Vacak szolgáltatás, magas árak, még több rohadt paradicsom és büdös tojás és kisebb választék, rosszul fizetett, undok eladók, korai zárás. De sebaj, mert ha mindenhol kifolyik a tej a zacskóból és száraz a kifli, akkor nem fogsz válogatni, és a minden ízében a hazait választod. Mert: eszi, nem eszi, nincs más.
„Foglalkoztam a Spar kérdéskörével. Korábban már elmondtam: elítélem a vállalat kijelentéseit, amik következményekkel fognak járni” – mondta egy calabria-alsó menti körzetvezető hangsúlyával a magyarországi zsarolásügyi miniszter. Mert mégiscsak miként lehetséges az, hogy tisztességesen megzsarolnak egy külföldi tulajdonban lévő céget, hogy adja már el a boltját, különben ebben a szép üzletben még valami kár keletkezik, az meg kapálódzik ellene. Ilyenkor illedelmesen hófehérbe öltözött szűzlányok deputációjának kell odaadni mindent. Ráadásul, még elég jó pénzt is fizetnek, hogy a kedves ügyfél kussoljon – bár kétségtelen, hogy a te, meg a te, meg az én pénzemből. Aztán a többit már tudjuk. Kicsit állami tulajdonban rohad az egész kóceráj és amikor már „ócsóér” is el lehet adni, akkor megszerzi valamelyik kedves rokon, vagy vő vagy stróman vagy maga Mészáros Lőrinc – ne fogd meg, Andika, közért! – és akkor rögtön megváltoznak a szabályok, törvények. Eltűnnek a különadók – és dől a pénz, immár a családfő kihelyezett zsebeibe. A Mátrai Erőmű erről sokat tudna mesélni, de ő is hallgat, legfeljebb, ha füstölög arról, mi történt.
Itt ugyanis az a rend – mert rendnek muszáj lennie –, hogy akit megzsarolnak, az önként és örömmel adja oda a Balaton partját, a Fertőt, a repülőterét, a telefonos cégét, a vendéglőjét, a hulladékfeldolgozó vállalatát, de még az iskoláját és a színházát is. A Spar is jobban tenné, ha most térden állva csusszanna a legfőbb urak elé, bársonypárnán átnyújtva a mirelitdobozba csomagolt üzletláncot és kész. Hiszen megmondta Nagy Testvér, hogy különben lecsapnak a következmények.
Ezeket mi is ismerjük. Jön az elvtársi tulajdonos. Vacakabb szolgáltatás, magasabb árak, több rohadt paradicsom és büdös tojás, kisebb választék, rosszabbul fizetett, undok eladók, korábbi zárás. De sebaj, mert ha mindenhol kifolyik a tej a zacskóból és száraz a kifli, akkor nem fogsz válogatni, és a minden ízében hazait választod. Mert eszi, nem eszi, nincs más.
Amikor a nyolcvanas évek legelején először jártam Ausztriában, döbbenten néztem, hányféle joghurtból lehet választani. Percekig nem tértem magamhoz, hogy ilyesmi létezik. Az új generációknak érdemes szólni, hogy amíg lehet, nézzenek körül néhány bécsi boltban, mert egy darabig olyasmit errefelé megint nem fognak látni. Minek is? Langyos a sör, de nekünk így is jó – énekelte akkoriban Zorán, és tessék, örökérvényűt alkotott.
Itt jegyzem meg, Magyarországon több osztrák vagy más nemzetiségű céget is megzsaroltak, megfenyegettek. A legtöbb persze hallgatott vagy gyorsan kiszállt a boltból, a verőembernek gyakran egyszerűbb engedni. Meg is értem. Csak azt nem, hogy ezek a nagy cégek miért nem próbáltak együtt fellépni a jogtalanság, az önkény ellen? Miért nem álltak közösen a nyilvánosság elé, miért nem fordultak uniós fórumokhoz, miért nem adták ki közösen a verőlegények útját?
Vagy a magyar piacért lassan már nem kár? Fulladjon meg itt mindenki keserű levében – megjegyzem a keserűlé-céget is nyilván most viszi haza valamelyik vő vagy zseb, abból is csak ők keresnek.
