Így lehet egy melléktémából főszereplő! Szerzőnk figyelmét Gyulán felhívták egy közeli kastélymúzeumra, a jelzett intézmény munkatársnői viszont egy ugyanott – Gyulaváriban – eredményesen működő agrárgazdaságra. A csábító ajánlás elfogadtatott, a beszámoló a Népszabadság 2008. április 15-i számának Arcok rovatában lepte meg az olvasókat…

– Emberek, megvan a másfél milliárd! – kiáltott ki irodája ajtaján Ráki Ferenc. A gyulavári Körös-Maros Biofarm Kft. gazdájának örömében munkatársai is osztoztak: a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal Békés megyei vezetőjének telefonüzenete ennyi forintot jelentett biogázüzem, korszerű trágyakezelés, istállójavítás céljaira. – Ez az utóbbi különösen fontos – magyarázta a kft. tulajdonos-ügyvezetője. – Attól, hogy milyen a jószág komfortérzete, nagyban függ a tej mennyisége, de még inkább a minősége, ami pedig biotermék esetében döntő jelentőségű.

A Gyula melletti gazdaságban ugyanis biotejet állítanak elő, jelenleg évi 6,5 millió litert. Amikor 12 esztendővel ezelőtt Ráki Ferenc átvette a tehenészetet, ott mindössze kétszáz kontraszelektált állat bőgött búsan a jászlak mögött, (a jobbakat az előző tulajdonos idejekorán értékesítette), alig termeltek tejet, biominőségűt pedig éppen hogy nem. Ma viszont három telephelyükön kétezer szarvasmarha, közöttük kilencszáz tehén kérődzik békésen, biotejüket – bár Németországba is szállítottak már – a magyar piac teljes egészében „felszívja”.

A most (2008-ban!) 73 éves Ráki Ferencnek nemcsak ez a teljesítménye, de életpályája is figyelmet érdemel. A gödöllői agráregyetemen két diplomát szerezve és ledoktorálva az ötvenes évek végén vágott neki a nagybetűs életnek. Rendelkezik ugyan egy harmadik diplomával is, de ezzel manapság nem divat dicsekedni – említi meg társadalomtudományi végzettségét, bár a kapitalizmus közgazdaságtanának marxi alapokon történt megismerése a későbbiekben nem vált kárára… Közel másfél évtizeden át Borsodszirákon volt tsz-elnök, szövetkezetükben az elsők között kísérleteztek melléküzemág létesítésével – ezt a felsőbb vezetés eleinte rossz szemmel nézte, később aztán elnézte. Mindenesetre a náluk előállított műanyag termékeknek, különböző ketyeréknek köszönhetően a gazdaságnak jól alakultak a dolgai – őt meg kiemelték. Az agrártárcánál a magyar növénytermesztés ügyeit képviselte, illetve magyarázta KGST-beli partnereinek. Egy ízben Dmitrij Poljanszkij szovjet miniszterelnök-helyettesnek próbálta megvilágítani, mi a melléküzemágak tevékenységének lényege. A szóban forgó szovjet vezető érdeklődéssel
végig is hallgatta – a KGB jelen volt képviselői közben lázasan érdeklődtek magyar partnereiknél, hogy ugyan ki ez a vakmerő ember, aki csak ukmukfukk leszólítja az SZKP Politikai Bizottságának egyik tagját.

Ráki ezt követően a TSZKER főosztály-vezetői székébe került, emlékezete szerint ott tanulta meg igazán a mezőgazdasági kereskedelmet, és ott tett szert olyan kapcsolatokra, amelyek később is megmaradtak. Ő ugyanis az agrárbürokráciával szemben a termelésben érezte magát igazán jól, s a 80-as évek második felében erre egyre nagyobb lehetőségek mutatkoztak. Ekkor kezdte vállalkozói karrierjét: előbb egy sörözőt nyitott, majd nyersbőrkereskedéssel foglalkozott. Mert – magyarázta neki akkoriban egy barátja – ha az úton marhabőr hever, azt a paraszt berúgja az árokba, a cigány elviszi a MÉH-be, ám egy zsidó trimmeli, sózza, majd eladja a gyárnak. Nos, e példára építve alakította tovább pályáját: vett egy román ARO-furgont, először ezzel szállította a bőrt, később két IFA is kellett a „logisztikához” – itt már sofőröket alkalmazott. A „bőrös” korszak bevétele még a gyulai tehenészet fellendítéséhez is hozzásegített…

De ne rohanjunk előre, hiszen csak most érkeztünk el a rendszerváltáshoz. Hősünk is minőségi váltást hajtott végre tevékenységében: bankoktól behajthatatlan követeléseket vásárolt, a mögöttük rejlő vagyont feljavítva igyekezett azután ezeket tisztes haszonnal tovább adni. A „projekt” eredményesen működött, amennyiben a vételi ár dupláját elérték, tulajdonképpen elégedettek voltak az eladással. 1995-ben – tendergyőztesként – a gyulai szarvasmarhatelepet vették meg 22 millió forintért, ám ezen objektum „felhizlalása” már nem ment máról holnapra, így hát arra építve, hogy a családján belül akad agrármérnök, állatorvos, más szakember, nekilátott az alaposabb munkának, amihez tartós itteni berendezkedés is szükségeltetett. Ráki arra viszonylag gyorsan ráébredt, hogy a szokványos tejtermeléssel komoly kitörésre nem számíthat. Nyugaton járva azonban belefutott a bioproduktumok iránti igénybe, s ezt az esélyt már ígéretesebbnek ítélte.

(Az olvasó engedjen meg itt némi kitérőt. E sorok írója 1983-ban az akkori Nyugat-Németország egyik kisvárosának piacán felfigyelt a „Bio-Kartoffel” feliratra. Érdeklődésére a kofa elmagyarázta, hogy a kosárban szerényen meghúzódó krumplit műtrágyázás és növényvédő szerek nélkül termelik, s aki ad az egészségére, nem sajnálja érte a magasabb árat. Az itthon elmesélt történetet jeges közöny vagy némi gúny fogadta akkoriban.)

A biotej Gyulára is meghozta a várt eredményt. Ráki Ferenc és csapata – amely közben 100 fősre gyarapodott – először a Vác környéki Naszálytej cégnek szállította termékét, de ott annak csak egy részét csomagolták biotejként. Később árvitáik is támadtak, így tavaly a közelebb eső szegedi SOLE-MiZo Zrt.-hez pártoltak át. Itt cégük egész szállítmányát biotejnek dolgozzák fel: csövön átvezetve 140 fokon egy másodperc alatt pasztörizálják, töltik hétrétegű Tetrapak-dobozokba, tartósan, csíramentesen, vegyszeres beavatkozás nélkül.

Ahhoz, hogy a tej a biominősítést megkaphassa, már a tehenek etetése is szigorúan körülhatárolt. A takarmány (egy állat naponta átlagosan 22 kilogramm szárazanyagot fogyaszt el) olyan földön kell, hogy megteremjen, ahol nincs műtrágyázás, vegyszeres gyomirtás, s a silózásra szánt kukoricát is kézzel vagy géppel kapálják. Jelenleg az állomány 150–200 vagon szénát, 1000–1200 tonna kukoricát, több mint ezer vagon silót rág el évente. A viharsarki nehéz, kötött talajon alacsonyabbak a termésátlagok, s bár már saját vagy bérelt földekről takarítják be a takarmány alapanyagát – eleinte másoktól vásárolták –, ez sem járul hozzá az árak leszorításához. Mint ahogyan az sem, hogy az állattenyésztésben nem használhatnak hozamfokozókat, vagy antibiotikumokat. A bio – az bio! Most éppen Romániában járt Ráki Ferenc, hogy a határon túl vegyen vagy béreljen úgy 500 hektár földet. Számításai szerint akár tőlük 50kilométerre is gazdaságos lehet a termelés – az országhatár fő telephelyüktől csupán 500 méterre húzódik. Romániai kapcsolataik egyébként nem új keletűek: területükön saját oktatási központjuk működik, ahol egy alkalommal 28 magyar mellett 28 „túloldali” gazdát is kitanítottak arra, hogyan kell megfelelni a biokövetelményeknek.

Az oktatási központ egy, a szarvasmarhatelepen korábban kihasználatlanul állt kis épület rendbetételével jött létre, az ehhez szükséges pénzt pályázaton nyerték el. Ezen akció, valamint további pályázatok beadásának előfeltételeként 2003-ban létrehozták a Körös–Maros Ökogazdálkodási és Vidékfejlesztési Alapítványt. – Nyugaton járva ugyanis azt tapasztaltam – magyarázza Ráki Ferenc –, hogy a vállalkozóknak illik gondot fordítaniuk arra a környezetre, amelyben élnek, előmozdítaniuk szűkebb pátriájuk fejlődését. Az oktatási központ sikeres létrehozása után vágták igazán nagy fába a fejszéjüket: több más helyi vállalkozóval összefogva, némi pénzmagot összeadva EU-s támogatást pályáztak meg a gyulavári kastély helyreállítására.

A gyulavári kastély; Nagy Attila felvétele.

Az akció sikerrel járt, saját 14 millió forintjuk mellé az unió ROP-programja odatett még 550 milliót, az enyészet felé bandukoló kúria újraélesztésére. Ma múzeum és természetvédelmi kiállítás mellett előadótermek várják benne a konferenciaturizmus résztvevőit.

A kastélyt irányító kuratórium elnöke Ráki Ferenc felesége. Csilla asszony – akinek olykor hiányzik ugyan a Budapesten árválkodó házuk – örömét leli a kulturális objektum kapcsán reá háruló feladatok intézésében. Ez alatt férje a – mi tagadás, életszagúbb – tehenészetben viszi előre az ügyeket. Ezek közül a bevezetőben már említett biogázüzem és a hozzá kapcsolódó beruházások mellett komoly tudományos kutatásokat is megemlít. Ilyen például egy ősi gabonafajta, az alakor újbóli hasznosítási lehetőségeinek a vizsgálata, együttműködve a martonvásári kutatóintézettel. A sumérok által már kilencezer évvel ezelőtt használt búzafajnak ugyanis nincs gombabetegsége, a körülötte felbukkanó gyomokat maga nyomja el – egyszóval ideális a biogazdálkodásban. De említést érdemel három magyar egyetemmel közösen folytatott munkájuk is: azt vizsgálják, hogy miként lehet különböző takarmányféleségekkel tovább javítani a tej minőségét és gazdaságosabb termelését. Ehhez Európa öt különböző országából 16-16 tisztavérű tenyészállatot hoznak be, hogy összehasonlítsák azok eredményeit saját Holsteinfríz állományukéval. Eredményeiket elismerik, az igazgatói irodában a díjak között „Az év agrárvállalkozója 2004″ serlege és a Magyar Agrárgazdasági Minőségi Díj 2007-i réztáblája is dicséri a gazdát. Aki azonban arra büszke leginkább, hogy sikerült maga köré felkészült fiatal szakembereket gyűjteni, a főagronómus is mindössze 30 esztendős.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)