Ma harminc esztendeje hunyt el Willy Brandt (*1913. december 18., Lübeck, †1992. október 8., Unkel), Nobel-békedíjas német újságíró, politikus. Brandt 1957–66 között Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere, 1966–69 között a Német Szövetségi Köztársaság külügyminisztere, majd 1974-ig szövetségi kormányfő, a második világháború utáni első szociáldemokrata kancellárja volt. Hetvenkilencedik évében érte a halál, ám ez az egy híján nyolcvan esztendő valójában sokkalta többet ért. A 20. század egyik kiemelkedően nagy egyénisége, a német hazafiak egyike volt, akinek munkássága máig látható-tapasztalható nyomokat hagyott Európa, mindenekelőtt pedig Németország második világháború utáni történelmében. Brandt (is) kellett ahhoz, hogy megváltozzék földrészünk, a nagyvilág véleménye Németországról. (A nyitó képen: Amikor németek találkoznak: 1970. március 19.: Willi Stoph keletnémet miniszterelnök fogadja Willy Brandt nyugatnémet szövetségi kancellárt az erfurti pályaudvaron.) Willy Brandt halála utáni órákban jelent meg a politikust, az embert méltató írásom a Mai Nap 1992. október 9-i számában:

«Az eredeti szakmáját tekintve újságíró Willy Brandt, a Német Szociáldemokrata Párt tiszteletbeli elnöke, parlamenti képviselő 1913. december 18-án született Lübeckben. Eredeti neve: Herbert Ernst Karl Frahm. Csak 1961-ben tudta meg, hogy apja a hamburgi John Möller szociáldemokrata tanár volt, akit a nácik baloldalisága miatt eltávolítottak a pedagóguspályáról. Az évtizedekig édesanyja családi nevét viselő Brandtot a háború utáni német választási csatározások hevében a kereszténydemokrata Konrad Adenauer, az NSZK első kancellárja csak ekként emlegette: „Willy Brandt alias Herbert Frahm”. A gyermek Brandt az ugyancsak meggyőződéses szociáldemokrata anyai nagyapjánál nevelkedett Mecklenburgban.

Ösztöndíjas gimnazistaként lett tagja, később választott tisztségviselője a szocialista ifjúsági mozgalomnak, és már középiskolás diákként cikkei jelentek meg a nácik által kivégzett szociáldemokrata képviselő, Julius Leber lübecki szocdem újságjában. A németországi fasizmus térhódításával, a nemzetiszocialista államszervezet kiépülésével a baloldali nézeteiről ismert fiatalember előbb illegalitásba, majd önkéntes száműzetésbe vonult, és akkoriban vette fel a legendássá vált Willy Brandt nevet.

Előbb Dániába, majd Norvégiába emigrált. Történelmi tanulmányait Oslóban végezte. 1933-47 között Skandinávia-szerte újságíróként, politikusként tevékenykedett. A nácik 1938-ban megfosztották német állampolgárságától, a norvégok viszont azonnal a sajátjukká fogadták a bátor és következetes antifasiszta tevékenységéről mind nevesebbé váló fiatalembert. Brandt bátorságára jellemző, hogy 1936 második félévében, mint norvég egyetemista, Gunnar Gusland néven Berlinben tartózkodott, és a Metro föld alatti mozgalmat vezette. 1937-től újságíróként megfordult Spanyolországban (a köztársaságiak oldalán), Hollandiában, Belgiumban, Franciaországban, Angliában és Csehszlovákiában is. Miután a Wehrmacht Norvégiát is lerohanta, az ország 1940. május elsejei kapitulációjakor „norvég közkatonaként” fogságba esett, ahonnan sikerült Svédországba szöknie. – Ott házasodott meg először, a norvég Carlotta Thorkildsent vette el feleségül, Ninja lányuk Oslóban tanár. Stockholmban Felix Franke néven újságíróskodott, közben az ugyancsak száműzetésben élő Bruno Kreiskyvel, a későbbi osztrák kancellárral együtt tevékenykedett a „kis Internacionáléban”. 1945-47 között német lapokat tudósított Észak-Európából, majd a berlini norvég külképviselet szóvivője volt: civilként – őrnagyi rangban. Az angolul, franciául, norvégül és svédül kiválóan író-beszélő Brandt izgalmas tudósításokban számolt be a háborús bűnösök nürnbergi peréről. Kisebb könyvtárra valót publikált, róla és munkásságáról neves német és külföldi politológusok, írók, újságírók jelentettek meg elemzéseket, dokumentumfilmek, tévéfelvételek tucatjai készültek róla. – Második házasságát Berlinben kötötte 1948-ban, felesége Rut Hansen, három fiuk (Peter, Lars, Mathias) született. Brandt 1979 tavaszán, egy súlyos szívinfarktust követően vált el feleségétől, és lépett életközösségre régi munkatársnőjével, Brigitte Seebacher újság írónővel.

Brandt gyakran hangoztatta, hogy Európa és a nemzetközi politika iránti különös figyelme s vonzalma az emigráció idején alakult ki, lett politikusi életpályájának sarkköve. Hazatérte után Schleswig-Holstein tartományban kapott személyi igazolványába a sokáig álnévként használt Willy Brandt nevet jegyezték be.

1958-62 között a szociáldemokra párt berlini, 1964-től 1987-ig országos elnöke az SPD-nek, azóta pedig tiszteletbeli elnöke. 1950-ben választották a berlini képviselőház tagjává; a testületnek 1955-től – berlini kormányzó polgármesterré választásáig – elnöke volt. Az egykori német birodalmi főváros nyugati felét 1957–66-ig vezette. A berlini válság (1958. november) idején, amikor a szovjetek teljes blokád alá vették a város nyugati felét, és csak a nyugati szövetségesek által szervezett légihídon jutott élelem, gyógyszer, tüzelőanyag a városrészbe, Willy Brandt következetes, higgadt magatartása is hozzájárult az újabb európai háborúval fenyegető krízis megszüntetéséhez. Miközben amerikai, angliai, franciaországi és indiai útján hősként ünnepelték, és Hruscsov is meghívta Moszkvába, kategorikusan visszautasította a szovjet invitálást. Keményen tiltakozott ugyan a (kelet-)berlini fal építése, Berlin fizikai kettéválasztása ellen, de egyúttal megőrizte higgadtságát.

Ezt követően határozta el „a kis lépések” és „a közeledéssel megvalósítandó változás” politikáját. Herbert Wehnerrel, a német szociáldemokrácia másik nagy alakjával közösen szállt síkra az SPD-t megújító, a szűk osztályharcos ideológia béklyóitól megszabadító godesbergi programért, miáltal a párt népszerűsége és híveinek tábora többszörösére nőtt. 1957-től többször is a szociáldemokraták kancellárjelöltjeként indult a választásokon, de sokáig nem érte el a megválasztásához szükséges arányt. 1976- ban a Szocialista Internacionálé elnökévé választották; pártja és az Sl elnökeként többször járt hazánkban is.

Willy Brandt politikai pályafutásának kiemelkedő korszaka 1966 őszén kezdődött, amikor Kiesinger nagykoalíciós szövetségi kormányának alkancellárjává és külügyminiszterévé nevezték ki. Ezt a tisztséget 1969 októberéig töltötte be, amikor is őt bízták meg kormányalakítással.

Willy Brandt német kancellár varsói térdhajtása varsói gettó emlékművénél 1970. december 7-én megnyitotta az utat a lengyel–német megbékélés felé. (Kép: www.dw.com)

Síkraszállt a német–francia kapcsolatok elmélyítéséért, Nagy-Britannia közöspiaci tagságáért; az egész nyugati világ elismerésével találkoztak az 1968-i csehszlovákiai inváziót elítélő megnyilvánulásai. Brandt 1974 májusáig volt szövetségi kancellár, az ő nevéhez fűződik az NSZK új keleti politikájának a megteremtése, a diplomáciai kapcsolatok felvétele 1968-ban Magyarországgal is, a moszkvai és a varsói, valamint a német–német államszerződés kidolgozása és aláírása, amely a nemzetközi enyhülés nyitányaként, az európai biztonsági és együttműködési folyamat kezdeteként vonult be a világtörténelembe.

A belső reformok kancellárjaként vonult be hazája történelmébe. Az ő nevéhez fűződik a két német állam létezésének tétele, amelyet kiegészített azzal az igen fontos formulával, hogy egymás számára e két állam nem számít külföldnek. Ez is hozzájárult hallatlan népszerűségéhez az egykori NDK-ban. Amikor 1970. március 19-én Erfurtban találkozott a kelet-német kormányfővel, a szállodája előtt összegyűlt tömeg – a kényszerűségből visszafogott rendőri intézkedések közepette – egy emberként éltette Willyt. Az ugyancsak Willi (de i-vel) Stoph, berlini miniszterelnök pedig megszégyenülten vonult vissza az ablaktól a függöny mögé…

Brandtnak gyakran szemére vetették, hogy hazája keleti politikájának alakítása közben túl szívélyesen viselkedett a szovjetekkel, mindenekelőtt Brezsnyevvel, mi több, barátinak látszó kapcsolat is kialakult a két politikus között: együtt horgásztak a Krímben. Tudható viszont, hogy a politikai célok elérésének sokféle eszköze van. De ne feledjük: éppen Bonn keleti szerződéseinek tető alá hozásáért, az európai enyhülés megalapozásáért, a két német állam kapcsolatainak normalizálásáért, az alapszerződésért választották Brandtot „az év emberévé”, és kapta meg a Béke Nobel-díjat is.

Az 1972-ben kezdődött belső pártvillongások, személyeskedő viták sokat ártottak a szociáldemokraták népszerűségének és a kancellárnak egyaránt. Az újkori német történelmet számottevően alakító Willy Brandt – a továbbra is látványos külpolitikai, diplomáciai sikerek ellenére (Brezsnyev-látogatás Bonnban, Brandt Izraelben, Prágában) – már nem volt képes visszaverni a kereszténydemokrata ellenzék mind erősebb támadásait. Az 1974. május 7-i lemondását elkerülhetetlenné tevő kegyelemdöfést egyik legközvetlenebb munkatársa, Günter Guillaume, a kancellári hivatal referense adta meg Brandtnak. Guillaume-ról – az ellenzék számára kitűnően időzítve – kiderült ugyanis, hogy a keletnémet állambiztonsági minisztérium magas rangú, beépített ügynöke.

A fél világ állt döbbenten a hír hallatán: Willy Brandt szövetségi kancellár lemondott.

Ma az egész világ gyászolja Willy Brandot, a legújabb kori német és európai történelem nagy alakját, aki a német egyesüléshez is nagyban hozzájárult. Akkor, majd’ húsz évvel ezelőtt „csak” annyit tehetett érte, amennyire a kelet-nyugati nemzetközi erőviszonyok közepette tellett tőle.»