Az újságíró archívumából – Hol vagytok, Tajthyék?

Sok évtizede ki nem nyitott dosszié akadt a kezembe, rajta Kisalföld, meg az évszám, 1961/IV. negyedév. Hat évtizeddel ezelőtti írásaim egy része. Milyen szép (is) volt! Gyakornokként a lap ipari rovatában. Mondták a kollégák, jól kifogtam, némelyek még sajnáltak is, mondván: főnök asszonyaim majd megmutatják, hol lakik a magyarok istene. Nem tagadhatom, kezdőként, gyakornokként hat évtizeddel ezelőtt merőben más volt az újságírás, főleg vidéken, ahol a megyei pártbizottság elvárta (értsd: megkövetelte) az általa felügyelt, irányított napilap munkatársaitól, hogy rendszeresen számoljanak be a többi között a tervteljesítésről, a szocialista brigádok életéről, a munkaversenyről… Szerénységem viszont éppen mást akart, olyant írni, amit a szerző is szívesen elolvas, miután megírta. Nem volt egyszerű „besuvasztani” zsenge portrékat, színes beszámolókat, riportokat az olyan cikkek közé, amelyek ilyen címekkel hívták föl magukra a munkások és parasztok (értsd: az olvasók) figyelmét: „Befejezés előtt a Győri Ipari Vízmű építése”, „Szaporítani kell a falusi dolgozók társasutazásait” (hát nem zseniális!). Alig bírtam magammal örömömben, amikor sikerült kijutnom a brnói nemzetközi vásárra, majd utána Prágába, hogy valami mást, a szürke termelési beszámolóktól (pl. A divat és az exportterv-teljesítés; Pereg a film: épül a soproni ifjúság háza…) eltérőt írhassak, mint például riportot a prágai önkiszolgáló lakatosműhelyről, ami unikum volt alighanem egész Európában. Tudom, az sem volt újságírói remekmű, amit most közzéteszek a Kisalföld 1961. november 10-i számából, pusztán egy kísérlet arra, hogy éppen ne százalékokról, tervteljesítésről, munkaversenyről kelljen tudósítanom, hanem egy fiatal villamosmérnök-házaspár egymásra találásáról. Íme:  

«Nehezen gombolyodik a beszéd fonala. Már jó ideje ülünk itt, az Észak-dunántúli Áramszolgáltató Vállalat könyvtárának egyik otthonos, meghitt sarkában a házaspárral. – Magunkról beszéljünk? Nehéz dolog az – szól kicsit elfogódottan a fiatalasszony, Tajthy Tihamérné villamosmérnök. A férje fejbólintással ad igazat a feleségének. Könyvekről, a könyvtárról beszélgetünk egy darabig, majd az egyetemre terelődik a szó, és máris helyben vagyunk – ahogy mondani szokták.

Az egyetemen ismerkedtek meg egymással, gólyák voltak akkor, tizenkilenc–húsz évesek. A lányt tanárnak javasolja a gimnázium igazgatója, a fiút orvosi pályára akarta küldeni a család. Mindkettőjüket a mérnöki hivatáshoz húzta a szíve, és ezért kitartottak eredeti elhatározásuk mellett: villamosmérnöknek menni. A Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karának erősáramú szakán egy tanulókörbe kerültek, hiszen a névsorban egymás után következtek: Tajthy, Tokody Edit.

„Az első találkozáskor, ott, az előadóteremben a sok fiú között még csak véletlenül sem gondoltam rá, hogy ő lesz a férjem…” A fiú mögött már két dolgos esztendő állt, a mikor átlépte az egyetem kapuját. A „Tonalit” Villamos Kismotorgyárban segédlevelet szerzett az elektroműszerész és tekercselő szakmából, később pedig sztahanovista oklevelet.

Gyorsan elrepült az az öt izgalmas év. Viták a tanulókörben, izgalom, egymásért való aggódás a vizsgák előtt és alatt.

A Villamosenergetikai Kutatóintézetben kapott munkát a jelesektől duzzadó diploma kézhezvétele után a fiú. Mintha csak neki szánták volna azt a munkahelyet. Fiatalságának minden lendületét, erejét és lelkesedését munkájának szentelte. Az elgondolások, merész tervek valósággá váltak, hiszen élnek a képletek és számítások. A két és fél év alatt tucatnyi tudományos dolgozata jelent meg.

„Van olyan tanulmánya a férjemnek, amit csak idegen nyelven, oroszul adtak ki…”

A férfi nem dicsekszik vele, pedig a könyvtárban mind megvan, idős szaktársak olvassák, a vele egykorúak tanulnak belőlük.

A fővárosban nem kaptak lakást, másfél éve házasok voltak már, másfél évig hiába kerestek még albérletet is. Ez volt az egyik oka, hogy örömmel fogadták az ÉDÁSZ ajánlatát: jöjjenek ide dolgozni. A feleség a Bányászati Villamos Szerelvényeket Előállító Vállalattól jött Győrbe. A bemutatkozó látogatás után nagy kedvvel láttak munkához, mert nemcsak lakást kaptak, hanem elsőrendű munkahelyet is, meg kedves, szerető kollégákat. A fiatal kutatók számára végre szinte korlátlan lehetőségek nyíltak az elmélyült tudományos és gyakorlati munkára. Újra csak tanulás. A férj, most már a műszaki fejlesztési osztály dolgozója, másik egyetembe kezdett: a gyengeáramú szakra iratkozott levelező hallgatónak. Másfél évvel ezelőtt belekezdett kedvenc témájának, a transzformátorok villámlásokkal szembeni ellenállásnövelésének doktori disszertációként való feldolgozásába.

Attól kezdve nem csupán házaspár a Tajthy-házaspár, hanem munkatárs a férj és feleség. Mert a fiatal mérnök-asszony kezdeményezésére hosszú és odaadó munka árán Magyarországon elsőnek létrehozták a túlfeszültség-levezető javító műhelyt Győrött. Egymás munkáját figyelemmel kísérik, kiegészítik egymást, habár külön-külön is értékes egészek. Lelkesek, komolyak munkájukban és szeretetben – fiatalok.»