Éppen hatvan esztendővel ezelőtt jelent meg ez a portrénak szánt írás a Győr-Sopron megyei napilapban. Akkor, 1964. március 10-e keddre esett, feltehetően előző nap, hétfőn délelőtt sikerült beszélgetnem Zalka Andrással, akit az ÉPFU-nál (az egykor volt Épületanyag-fuvarozó Vállalatnál) dolgozó egyik ismerősöm ajánlott a figyelmembe azzal, hogy példásan tisztességes, elképesztően szorgalmas, családjának élő, őszinte, nem különösebben beszédes, bivalyerős ember. (A nyitó képen: ezrével szállította az ÉPFU a házgyári paneleket előbb a győri-nádorvárosi, majd a dél-nádorvárosi lakásépítésekhez. Foto: gyoriszalon.hu)

«Ketten ülünk az ÉPFU oktatótermében. A hórukkember szemközt, a kis asztal másik oldalán, és cigarettáját keresi. Közben megjegyzi:

– Megszokni valamit sokkal könnyebb, mint elszokni tőle.

A cigarettára értette ezt Zalka András, de az egész élete benn foglaltatik ebben az egy mondatban. A nehéz munkát szokta meg, és most, ötvenhat esztendős korára röstell könnyebb beosztást kérni.

Néhány szavával villantja elém életét, egy-egy fejezetét annyira hűen és szabatosan, hogy szó szerint kell idéznem.

Kisbajcsi földműves napszámos hetedik – legkisebb fia. Rozzant, nádfödeles házban nőtt fel:

– Nem vagyok magas, a fejem mégis elérte a mestergerendát; két árvíz is ért abban a kunyhóban.

Sokszor és mélyet szív a csípős dohányból, aztán akkurátusan leveregeti a végéről a hamut.

– Piros Rózsának hívták az anyámat. Hajnali háromkor, amikor apám a kaszát a vállára vette, beszólt: „Rózsa! Menj, etesd meg a tehenet!” – Aztán elment aratni.

Végigszívja a cigarettát, mert így szokta meg, egészen apró csikket nyom el a hamutartóban. Igyekszik sorba szedni életét. Arról beszél, hogy nem volt földjük soha, ezért kubikosnak állt. Kislapáltal kezdte és a szívlapátnál kötött ki. Harmincnyolcban született az első gyerek, egy évre rá a másik, negyvenben a harmadik, negyvenkeltőben a negyedik (hathetes korában szamárköhögésben elhalt); aztán még öt: negyvennégyben, negyvenhatban, negyvennyolcban, ötvenegyben és ötvennyolcban.

Erős ember Zalka András. Nyolc gyereket nevelt, és etet még most is hatot.

Negyvennyolc február elsején „beiratkozott” a kommunista pártba.

– Az volt az egyedüli út, ami a szegényembert kivezette a mocsárból – mondja.

Pártiskolára is önként ment. Aztán megfogta a kubikoslapátot, és a magasépítéshez állt. Nem volt brigádvezető pedig tehette volna, okos. megfontolt ember. Havonta 1438 forintot keresett. Egy alkalommal egyedül dolgozott, amikor „egy figura tégla” rádőlt. Két napig maradt a kórházban; oda mentek utána megkérdezni: hogyan ért el 364 százalékot. Azt mondta: ésszel. De nem kímélte az erejét sem.

Külföldre akarták küldeni a jó munkájáért, de nem ért rá, lemaradt az utolsó turnusról is. Tengert láthatott volna, ő azonban a búzatengerre inkább kíváncsi volt, mert kellett a kenyér. Megszokta, hogy nyaranta arat. Szabadságot vett ki, és ment aratni: hét gyerek kért otthon kenyeret.

Amikor megalakultak a tanácsok, Kisbajcson jelölték elnöknek.

– Emberek, én csak hat elemit végeztem, és az nem lapátmunka… – szabadkozott. Valaki megjegyezte:

– Attól félsz, hogy kevesebb lesz a fizetésed?

– Nem félek – válaszolta. És ő lett a tanácselnök.

Igyekezett megállni a helyét. Az árvíz után mégis lemondott. Emberileg nem bírta a munkát.

Újból kubikos lett. Két hétig hullafáradtnak érezte magát, aztán ismét hozzászokott a nehéz munkához. – Mindent meg lehet szokni, meg aztán a család is hajtotta az embert.

Az aszfaltút-építőkhöz szegődött négy évre, és amikor elmentek ötvenkilenc telén, áthelyezéssel az ÉPFU-hoz került. Akkor már így szóltak hozzá:

– Bácsika, nem lesz magának nehéz a szívlapát?

Nem felelt, hanem felült a kocsira.

Este is érdeklődtek:

– No, hogy megy a munka?

A társai válaszoltak helyette: bármelyik legénnyel felveszi a versenyt, mert erős ember.

Öt éve az FB 21 71-es kocsin van. A sofőr sokszor mondta már: „András bácsi, ötvenhat éves, nem való már magának a szívlapát!” – Zalka András azonban konok és erős ember. Nem hajlott meg soha. Úgy érzi, még tudja csinálni, de belül egyre többször noszogatja valami: jó lenne egy kicsit könnyebben élni. De így gondolkozik: Szavakkal mozdítson ő, aki mindig kézzel mozdított?»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)