(Szerző: Mészáros Sándor) A diplomaták jóformán állandóan úton vannak, ha megérkeznek egy újabb állomáshelyre, vagy távoznak onnan, mindenképpen számíthatnak arra, hogy helyi partnereik, diplomata kollégáik üdvözlésül – vagy búcsúként – rendezvényt tartanak tiszteletükre. Helytől, szokásoktól függően ezek lehetnek ebédek, vacsorák, kisebb-nagyobb fogadások, koktélok, de olyan is előfordul, hogy egy-egy népszerű kolléga esetében már nemigen marad szabad időpont, ilyenkor egy reggeli is szóba jöhet. Mire az ember, mondjuk, a búcsúztatások végére ér, jóformán már mozogni is képtelen a felszedett kilók miatt… (A nyitó képen a tiranai magyar nagykövetség épülete.)

A 80-as évek végén első beosztottként utaztam ki pekingi nagykövetségünkre; széles kapcsolatrendszert sikerült kiépítenem a diplomáciai testületben is, kifejezetten szívélyes és hasznos volt az együttműködés például a búcsúzó svájci első beosztottal. Az ő esetében fontos tényező volt, hogy Pekingből Budapestre helyezték át. Ezt is figyelembe véve, mind ő, mind a nagykövete kiemelten számított részvételünkre a különböző „to say good bye”, azaz búcsúrendezvényeken.

A nagykövetet régebbről is ismertük, kezdő korunkban jöttünk össze vele, ugyancsak Pekingben. Legelső kihelyezése Budapest volt, a nagykövetség kertjében álló kis házban lakott, amire feleségem szüleinek a lakásából kiváló rálátás adódott. Ilyen kicsi a diplomaták világa!  Nagykövetként is tartotta velünk a kapcsolatot, majd később, amikor én is nagykövet lettem, ő pedig – felhagyva a diplomáciával – üzletemberként jelent meg időről-időre a kínai fővárosban, mindig felkeresett. Találkozásunk rendszerint azelőtt történt, hogy hosszabb időszakra elvonult egy tibeti kolostorba meditációs gyakorlatra.

Jó hangulatban készültünk tehát a búcsúvacsorára, vittük az obligát ajándékot a házigazdának (egy üveg tokaji aszú mindig „királynak” számított), kisebb búcsúajándékot a távozó kollégának és feleségének. Az érkezéskor kínált italoktól emelkedett hangulatban várták a vendégek a vacsora kezdetét, a nagykövet azonnal pohárköszöntőre emelkedett. Már a megszólítással jött a hidegzuhany, a nagykövet ugyanis hibásan ejtette távozó első beosztottjának a nevét, s ezt megtette a beszéd végén is. Mindenki megdermedt kissé, a svájci első beosztott kollégának azonban az arca sem rezdült. Talán bakizott a nagykövet: de kétszer is? Mert arról amúgy nyilván szó sem lehet, gondoltuk, hogy nem tudja az első beosztott nevét. Vagy csak ugratás az egész?

Diplomaták kötetlen eszmecseréje; cikk szerzője jobbról a második.

Az előétel felszolgálásával oldódott némileg a feszültség, az egymás mellett ülők élénk társalgásba merültek, az elegáns étkezőben vidám zsibongás uralkodott. Az első beosztott a válaszköszöntő elmondására a vacsora végét választotta. Rögtön a beszéde elején világossá tette, nem hagyja válasz nélkül a nagyköveti névtévesztést, a megszólításban ő is hibásan ejtette főnöke nevét. A nagykövet arca rezzenéstelen maradt, csak a vendégek érezték magukat kínosan ezúttal is.

– Tudtam, hogy búcsúzóul még kapok tőle egy fricskát – mondta nekem halkan a vacsora után az első beosztott.

– Azért te sem maradtál adós a válasszal… – vígasztaltam.

Sajnos, a továbbiak nem jól alakultak a kollégám szempontjából: a szópárbaj után már nem lepődtünk meg különösebben, hogy budapesti kiküldetése idő előtt véget ért…Idegi gondok miatt haza kellett őt hívni.