(Dunai Péter jegyzete) Elment hivatalosan is Kereszty András újságíró, élete 82. évében. Megható, szomorú, ugyanakkor felemelő érzéssel álltam fel a Fiumei úti temető búcsúztatótermében a katolikus szertartás és a világi élet egysége jegyében tartott szertartásról. Ahol fia, Kereszty Gábor búcsúzott tőle. Nagyon szép, megható búcsú volt, nehéz férfikönnyekkel. Tamás Ervin, az egykori Népszabadságnál vezetőtársa tartalmas szakmai-emberi összefoglalójával köszönt el tőle.

1970-től dolgoztam egy rovatban Andrással, tanúja voltam megérdemelt szakmai felemelkedésének. A búcsúszertartáson jóval több mint száz ember vett részt. A Népszabadság külpolitikai rovatából ketten voltunk ott.

Nyugodj békében, András!

Kereszty András titka

(Elhangzott kollégánk augusztus 30-i temetésén) 

Teljes életet élő, nagyszerű embertől búcsúzunk. Szenvedélyes újságíró, és nagyvonalú, önzetlen ember volt, akire szeretettel és hálával emlékeznek családtagjai, munkatársai, tanítványai.
1942-ben született, „háborús gyerek” volt, ahogy ő emlegette.
Édesapja, a neves kardiológus és sportorvos nagy bánatára nem akarta követni az orvosi pályán. Gyerekkorától újságírónak készült, s amint lehetősége lett rá, az érettségi után el is helyezkedett a szakmában. Az akkori sportlapnál kezdett dolgozni, mert másik kedvenc terepe a foci volt. Mindig büszkén emlegette, hogy dédapja építtette az első Fradi-pályát, és édesapjával ki is jártak a meccsekre, s élete utolsó pillanatáig ceruzával a kezében nézte a mérkőzéseket, csapatokat állított össze, taktikát vázolt fel.
Aztán külpolitikai újságíró, tudósító lett, bejárta a világ háborús színtereit.
Fiatalon családot alapított, mert szüksége volt az érzelmi háttérre is. Büszke volt fia és lánya karrierjére, amiket a tőle kapott neveltetés alapozott meg. S boldog volt attól, hogy gyermekeivel végül felhőtlen lett a kapcsolata.
A rendszerváltáskor járt le amerikai tudósítói kiküldetése és akkor kezdhette meg élete egyik legnagyobb és legtöbb örömet okozó munkáját, a pártállami Népszabadság független újsággá alakítását. Az angolszász sajtó legkorszerűbb gondolkodását alkalmazta a magyar viszonyokra, s tette mindezt olyan lendülettel, magabiztossággal és derűs türelemmel, ami örök élményt jelentett a vele dolgozóknak. A Népszabadság után a Népszavát is korszerű újsággá alakította át.
A szakma feléje áradó bizalmának köszönhette, hogy a magyar újságírók szövetségük elnökének választották.
Ebben az időben találta meg társát, akivel olyan életet élhetett, amilyet mindig is szeretett volna.
Nyugdíjazása után sem tétlenkedett. Sportblogot írt kedvenc témájáról, a fociról, amit akkor hagyott abba, amikor szükségét látta, hogy a megszüntetett Népszabadság szellemét valamilyen formában életben tartsa.
Kereszty András titka a belső nyugalom volt, amit kikezdhetetlen szakmai tudás, hivatástudat, jóindulatú emberszeretet és a dolgok fonákját szeretetteljes iróniával kezelő humor alapozott meg.
Szerencsés embernek tartotta magát, pedig a szerencséjének oka benne rejlett: nyitott volt, okos, segítőkész, és – ahogy mottója: a ne félj, csak higgy – is diktálta, nem félt. Nem félt és emiatt nem is igazodott külső elvárásokhoz.
Szerette az életet, szeretett jókat enni-inni, remek beszélgetőtárs volt. Lelkesítette, inspirálta a körülötte élőket, legyen az családtag vagy munkatárs, és mindig mindenkit bátorított, viccesen, lazán, hogy kihozza a másik emberből a legjobbat.

Nagyon hiányozna – ha nem lenne mindig velünk.

Kereszty András halálára, megkésve

(M. Lengyel László írása) Hogyan írjon az ember, amikor néma. Márpedig én tegnap óta néma vagyok. Nem először (és, sajnos, nem utoljára, ahogy a dolgok állnak).
Tegnap kaptam értesítést Kereszty András temetéséről. A halálhíréről viszont nem tudtam! Lelkiismeret-furdalásom is van: a napon, amikor meghalt, amikor (sajnos méltatlanul kevesen) hírt adtak a szomorú tényről, éppen nyaralni voltam, két hétre, egy egzotikus országban, az EU-n kívül, internet nélkül, kicsit ráadásul tudatosan kikapcsolva, elzárkózva, tengerpart, homok, napfény, páratlan ételek, finom italok korlátlanul. Boldogság, imádottammal kettesben. Kereszty András meg fogta magát, és meghalt. Remélem szenvedés nélkül, könnyen, ahogy megérdemelte. Ha így volt, az sem vigasz.
Odze Gyurival például már megbeszéltük, hogy amikor az ember emlékezik, magáról szól, és ha hiányt, fájdalmat, bánatot próbál megfogalmazni, persze akkor is magáról szól, mert különben hogyan volna hiteles.
A „kettőnk története”, persze csak a magamét ismerem, banálisan egyszerű.
A szakmán belülről, de távolról csodáltam Kereszty Andrást. Tudtam, hogy Washingtonból hazatérve lapot akart indítani, az akkor még új, rendszerváltó, demokratikusnak, az igazságot felvállaló nyilvánosságot kiépíteni szándékozó Magyarországon, a jól megismert amerikai sztenderdek alapján. De Eötvös Pál (múlhatatlan érdeme) felismerte, hogy Kereszty Andris törekvései egybeesnek azzal, amit a magát (a lehető legmagasabb szakmai színvonalon, a legfelkészültebb gárdával) megmenteni – és nem átmenteni – kívánó Népszabadság is kitűzött maga elé. András „felelős szerkesztő” lett, a tartalmi és strukturális változások kigondolója, motorja. A Népszabadság meg vívta a maga harcát a piaci és átértékelt ideológiai körülmények közötti megmaradásért. Azért, hogy „már csak a nevét utálják”.
Ebben a helyzetben kaptam a meghívást, hogy csatlakozzam a Gárdához moszkvai tudósítóként. Tudtam, hogy igazából ezt csupán egyetlen ember nem támogatta, az akkori rovatvezető, aki gyerekkori barátját választotta volna. A helyzet úgy alakult, hogy nekem még nem állományba vettként módom volt bizonyítani, a másik jelölt meg maga más irányt választott. Odakerültem, egy fontos, a harcok szempontjából valamelyest meghatározó posztra. Éppen akkor, amikor előző munkahelyem megszűnése okán a teljes bizonytalanság lett volna a másik alternatíva.
Hónapokkal, néha évekkel később tudtam meg, hogy Kereszty Andris az engem választók között volt. Néhány ifjú titánnak állítólag azt mondta: ez az ember a szaron is átmegy, de az információt beszerzi. És amit mond, az úgy is van.
Ha valamit, ezt nem így gondoltam magamról. Utáltam a (főleg elsőre) reménytelennek látszó oknyomozást, nagyon nem szerettem az interjút, de az akkor tartalmilag legerősebb főnököm, a brilliáns tollú Tamás Ervin ezeket rendre kitaposta belőlem. Kétszeres Népszabadság-díjas lettem.
Keresztyvel nem sok dolgom volt. Az első otthoni tartózkodásomkor el akartam somfordálni a nyitott ajtaja előtt. Beparancsolt. Annyit mondott: nekem volt egy Szovjetunió-képem, egészen más, mint a tied. Meggyőztél, hogy te látod jól a helyzetet.
Ennél nagyobb dicséret nem kell egy főnöktől. Meg az, hogy ahányszor – nagyon ritkán – találkoztunk, mindig úgy kezdte: tudom, a legjobb moszkvai tudósító. Akkor most bizonygassam, hogy nekem óriás volt? Cirkalmazott mondatokban állítsam, hogy mekkora hatása volt rám a pályám szempontjából? Hiszen alig ismertem! Nem csináltam soha semmit – bár biztatott -, hogy a könyvkiadója számára vagy az online felülete számára alkossak valamit. Nem kérte, de célzott rá.
Csakhogy engem más irányba vitt a sors. Meg lusta is vagyok, mint a kő. Meg állandóan vitatkozom magammal. Vele viszont nem lehetett. Vitatkozni. Két szava több volt, mint egy ötoldalas elemzés. Így van ez. Most búcsúzni kényszerülök. A „család kérésének megfelelően” egy szál virággal. Csakhogy az a virág a szívemben gyökerezik. És azok a gyökerek még nőnek, még mindig nőnek, és nekem fájnak, nagyon, nagyon fájnak.