Volt idő, amikor a közszolgálati televízióban Baló Györgyöt szerkesztettem a Szólás szabadsága című műsorban, és Orbán néha beült a stúdióba, és válaszolt kérdésekre. (A nyitó képen: Manfred Weber, az Európai Néppárt európai parlamenti képviselőcsoportjának vezetője keményen bírálta Orbán Viktort az Európai Parlamentben is. A kép forrása: Junge Freiheit.)

Akkoriban még ellenzékben volt, az MTV-ben tehát nem ő szabta meg ki, és hogyan kérdezi, de azt már igen, hogy ott egyáltalán kérdezheti-e bárki is. 2003-tól ugyanis már létezett a saját televíziója, a HírTV, és onnantól az előre lezsírozott kamubeszélgetések akadály nélkül szökkenhettek virágba, Baló akadékoskodásait már nem nagyon kellett felvállalnia.

Az akkori MTV-ben O.V. csak annyiban szabályozhatta az ügymenetet, hogy közölte: puha kérdésekre puha választ ad, keményekre viszont keményen reagál, ami rendben volt, mondhatni korrekt.

A 2010-i győzelem után a korrekt alkalmak azonban végleg elmúltak, jött az üdvözült arcú mikrofonállványok kora a leszervezett kérdésekkel, és a miniszterelnök kényelmes elterpeszkedésével a saját mondókájában. Csak hát a kihívások, a kényelmetlen faggatózások elmaradása következében az inger nélkül élő, stimulálatlan ember, bár nem állítjuk, hogy feltétlenül elbutul, viszont mégiscsak bepókhálósodik, lelassul, váratlan ingerek esetén vele kapcsolatban hosszú reakcióidővel kell számolni, vagyis hasonlítani kezd az öregasszonyok fájós térdére, ami, ha elindulnak vele, lassan olajozódik be, idő, amíg végre járni tud vele az ember.

O. V. is ilyen lett. Ez, a ritka hazai alkalmakat tekintve, amikor évente párszor egy kormányinfón valódi kérdés találja meg, nem probléma, ilyenkor a lopások, a veje, Mészáros stb. ügyekben egyszerűen azt mondja, hogy az ország a szabad vállalkozások paradicsoma, és hogy ő üzleti ügyekkel nem foglalkozik. Nem mondom, hogy ettől ép elméjű emberek zsebében nem nyílik ki a bicska, de a magyar ugarra ez nem hozzá rá a Milton hurrikánt.

Más a helyzet, amikor hosszabb magyarázkodásra kényszerül, például abban, hogy nem keveredik-e a hús a májjal, amikor egy állami beruházáshoz, lásd Budapest-Belgrád vasút, a saját apja szállítja a követ. Erről Strasbourgban a 444.hu riportere kérdezte, nagy nemzetközi nyilvánosság előtt.

És itt már felütötte fejét az előre látható zavar.

O. V. azt mondta, a vasút állami pénzből (konkrétan kínai hitelből – a szerk.) épül ugyan, de a kivitelezés magáncégek dolga, amihez neki nincs köze. Akkor sem, ha a demokratikus elvárások a papa aktív kőbizniszét állami hitelből minimum megkérdőjelezik? – szőtte tovább a beszélgetés fonalát a kíváncsi riporter. Mire O.V komoran megerősítette, hogy neki erre nem kell tekintettel lennie, ilyen elvárásokhoz (demokratikus – a szerk.) nincs köze. Itt le is zárta a dolgot ingerülten. Az ingerültsége egyébként jogos volt, érezte a csávát, azt is, hogy benne ragadt.

Ennyire futotta. Egy szócsatákban edződött politikus sokkal finomabb mellébeszéléssel, kevésbé hektikus mozdulatokkal, félretolt durcával, meggyőzőnek tetsző, bár persze álérvekkel játssza le mindezt. Orbánnál azonban hiányzott a rutin. Meg ott van a mohóság átka, ugye. Az építő cégekből kettő kínai, egy Mészárosé, a pályaépítő alvállalkozó dettó Mészáros. Ennyire nyilvánvaló esetben ügyesen hazudni is nehéz.

A kettlebell fogyasztóedzés mellett interjútréning is kéne. Egy üdvözült arcú mikrofonállvány üvöltözné neki: Loptál, mit mondasz? Apád köve, mit válaszolsz? Mészáros a testvéred, vagy csicskád, válassz! Tíz másodperced van. Ne aludj!