Alcímében – Két „félidő ” Pozsonyban – az egykori nagysikerű magyar filmdrámára emlékeztető, ám attól hangulatában gyökeresen eltérő eseményről számolt be olvasóinak a Népszabadság szlovákiai (és csehországi) tudósítója. A cikk jó harminc évvel ezelőtt, 1994. május 5-én jelent meg a legnagyobb példányszámú hazai napilapban.

«Régebben a Duna mindkét oldalán sok szó esett a népi diplomáciáról, csakhogy abban a népi kezdeményezés volt a legkevesebb. A magyar–szlovák kapcsolatok mai állása közepette az ide sorolható akcióknak – ha lehet – még nagyobb lenne a jelentősége, ám ritkán bukkannunk rájuk. Most azonban ilyen esemény tanúi lehettünk.

A pozsonyi székhelyű Ifjú Szívek magyar művészegyüttes meghívta vendégfellépésre a Budapest Tánccsoportot. A műsort, amelyben az Ifjú Szívekkel közösen léptek fel, a közönség szeretettel, melegen fogadta. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen aki elment az estéikre, nyilván érdekelte az előadás, és azt is kapta, amire jegyet váltott. Ám a pozsonyi magyaroknak ekkor támadt egy ötletük: értesülvén arról, hogy Szlovákia talán legjobb nevű népi együttese, a Lúčnica éppen nem a világot járja és van egy szabad estéje (sőt – mint kiderült – kedve is hozzá), felajánlották nekik, hogy lépjenek fel a Budapesttel együtt.

A gondolatot gyorsan követte a tett. A ružinovi (egykori magyar neve: Főrév – a szerző megjegyzése) kerület kultúrapalotájába olyanok is nagy számban jöttek el, akiknek nemcsak az volt az érdekes, hogy néptáncot láthatnak, hanem talán elsősorban az, hogy szlovákiai és magyarországi együttes egymás után, egy este és ugyanazon a színpadon mutatja be a tudását.

A műsor első fele a Lúčnica együttesé volt. A minden szempontból profi csapat ezúttal sem okozott csalódást rajongóinak: zenében, táncban, színpompás, igényes kosztümökben és nem utolsósorban válogatottan szép lányok felvonultatásában „hozta a formáját”. A rendkívül lendületes, kemény fizikai teljesítményt is követelő táncszámokat a mojszejevi koncepciót idéző koreográfia vitte közel a publikumhoz, megérdemelt ünnepléssé emelvén a sűrű tapsot.

A tetszésnyilvánítás felerősödött, midőn a vendég-együttesből egy magyar népviseletbe öltözött pár jött be a színpadra, hogy virágcsokorral gratuláljon a szlovák kollégáknak. Aki ebben a „második félidőre” vonatkozóan előjelet vélt felfedezni, nem csalódott. Pedig készülődő művészeinket igencsak foglalkoztatta, hogy nem sikeredik-e kissé szürkébbre, szegényesebbre az ő – határokon belüli és túli magyar táncokat bemutató – produkciójuk.

A szakmai érdeklődés becsalta a nézőtérre a Lúčnica ifjait és leányait. E sorok írója – aki mögött és mellett az elődeik népviseletét a szünetben farmerra cserélt fiatalok helyet foglaltak – félszemmel őket, reakcióikat figyelte. A műsor felfogásában más, de profizmusában azonos szintű volt a szlovákokéval. A bonyolult táncfigurák, a spontaneitás látszatát keltő, ám roppant fegyelemmel kivitelezett számok láttán, a négytagú vonószenekar kísérete hallatán mind sűrűbben verődtek össze a tenyerek. A műsort záró mezőségi tánc végén pedig szűnni nem akaró vastaps, dobogás, bravózás követelte ki a többszörös ráadást. A rokonszenv-nyilvánítás ezúttal is akkor érte el csúcsát, midőn a házigazdák egyik táncospárja virággal, csókkal gratulált a verejtékükben fürdő, de boldog budapestieknek.

A nézőtéren ült lúčnicások pedig eleinte csendben figyeltek, majd elkezdtek izegni-mozogni, elismerően suttogni maguk között, később a padlón érezhető volt, hogy az ő lábaik is ráindultak a pásztortánc ritmusaira – végül pedig úgy kivették részüket az ovációból, mintha nem is lettek volna egy órával előbb ugyanennek a műsornak cselekvő közreműködői.

Emlékezetes, szép este volt. Folytatni kellene…!»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)