Nehéz logikus magyarázatot találni a világszerte tapasztalható politikai átrendeződésre. A hagyományos pártok népszerűsége folyamatosan csökken, a szélsőségeseké viszont nő, miközben a fogékonyság a populizmusra minden eddiginél nagyobb. (A nyitó kép forrása: szabadeuropa.hu.)

A klasszikus politikai oldalakat elválasztó határvonalak tünékenységéről, a tömegkommunikáció gyökeres átalakulásáról tartottak a minap vitaestet a CEU Bibó István Szabadegyetem rendezésében. A kerekasztalnál ülő résztvevők egybehangzóan rámutattak: „a populizmus szorításában a történelmileg kialakult ideológiai alapvetések mindinkább felhígulnak, vagy akár teljesen elvesznek”. Két-két politológus (Antal Attila, Enyedi Zsolt), illetve újságíró (Gál Mária, Rónay Tamás) járta körül a dilemmát: „ha a pártok között egyre nehezebb különbséget tenni, vajon mi alapján tudnak választani az állampolgárok, és ez a felbomlási folyamat kinek kedvez?”

Mint elhangzott, a folyamat okai igencsak szerteágazók. Egyfelől hatalmas ütemben mentek végbe világszerte olyan társadalmi változások, amelyek miatt háttérbe szorult a hagyományos pártok vonzereje. A jóléti, fogyasztói társadalom marginalizálta a kapitalizmus kárvallottjait, ők inkább a radikális eszmék iránt váltak fogékonyabbakká. Növekedtek a kulturális ellentétek is, miközben – a várakozásokkal ellentétben – nem következett be a liberális demokrácia univerzalitása. Éppen ellenkezőleg: a tekintélyelvűség, az erély és az autoriter beállítottság kultuszának vagyunk tanúi. Ahogyan Antal Attila és Enyedi Zsolt fejtegette, miközben defenzívába került a liberális demokrácia, illetve leértékelődtek az ideológiák, mégsem nullázódott le teljesen a jobb- és baloldaliság, hiszen a globalizálódott gazdaság vadhajtásai ellenállásra tüzelik az antikapitalistákat, a környezetvédőket, miközben a tőkések változatlanul a bővített újratermelésben, az erőltetett növekedésben érdekeltek.

A válságjelenségek szaporodása, a felbolydult, kibillent egyensúly a populizmusnak kedvez. Nem lehet megoldani – úgymond – a világ bajait a régen bevált eszközökkel, a parlamenti pártok régi váltógazdaságával. A populizmus „igazi népuralmat” ígér. Ne a szakértők döntsék el, mi a teendő, hanem népszavazások, nemzeti konzultációk határozzák meg az adott ország sorsát. A választópolgárt a jelek szerint nem érdekli – Franciaországtól Kanadáig, Olaszországtól Hollandiág –, hogy olyan politikusokat emel be a hatalomba, akik az illiberalizmus elkötelezett hívei. A (sokszor manipulált) választás csupán rásüti a kóserpecsétet a demokrácia imitálására. A médiaviszonyok önkényes átalakítása, a közoktatás alacsony színvonala szintén kedvez az autoriter populizmus térnyerésének. Normalitássá válik a szempontrendszerek kiüresedése, átrendeződése, aminek egyik jele, hogy nő a jogtalansággal, visszaélésekkel szembeni közöny.

Antal Attila a vitaesten arra hívta föl a figyelmet, hogy a baloldal alkonyára jó példa a 2008-09. évi pénzügyi-gazdasági válság. A korábbi esetek alapján arra lehetett volna számítani, hogy a baljós folyamatok majd a baloldal előretörését eredményezik. Csakhogy – mint kiderült – hiányzott ehhez a társadalmi támogatottság. Az egzisztenciális nehézségek nem az óbaloldali kapitalizmusellenség malmára hajtották a vizet, ahogyan a balliberális megmondóemberek szerették volna. A baloldal nem élt azzal az eséllyel sem, hogy rehabilitálja az osztálypolitikát, és táborába gyűjtse a leszakadt rétegeket.

A konzervatív jobb, illetve szélsőjobb ellenben sokat profitált a kétezres évek válságaiból, beleértve a migránskérdést, a pandémiát, vagy napjaink háborús pszichózisát. A koronavírus-járvány miatt bevezetett korlátozások, például, kifejezetten kedveztek az osztrák Szabadságpártnak, híveinek száma ugrásszerűen megnőtt. Most már nemcsak a menekültekkel szembeni gyűlöletkampányt lehetett szítani, hanem az oltásellenességgel a regnáló hatalmat is támadni lehetett. Magyarországon pedig a hiperkoncentrált végrehajtó hatalom csaknem tíz éve rendeleti kormányzást folytat, miközben sosem látott nyerészkedés folyt/folyik (lásd például a lélegeztető gépek körüli visszaéléseket!).

A Bibó István Szabadegyetem rendezvényének vitapartnerei arra is fölhívták a figyelmet, hogy sokszor a perifériákon (ahová Magyarország is tartozik) a fennálló rendszer bukása nem jár együtt a jogállamiság helyrebillenésével. Most a manipulált tömegek egyik tábora szájtátva tapsol a kormánypárti válságmenedzselés „elbábozásának”, a másik tábor pedig lelkes messiásvárásba temetkezik. Karácsony ide, Megváltó oda – ha jól értettem: sok jóra 2025-ben sem számíthatunk.