Most, mintha bátrabbak lennének. Ellepik a parkot, a játszóteret, átrepülnek a kerítésen, bele az életünkbe. És ott maradnak. Az ornitológusok szerint a varjúk okosak, az ő felnőttségük a mi gyerekségünk. Gallyakkal piszkálják a szeméttárolókat, a járdáról az úttest közepére görgetik a diószemeket. Az autók törnek, lapítanak, a kis ravaszok pedig csipegetnek.
Mi, utcabéliek nem rájuk haragszunk. Tudjuk az okát, miért vannak köztünk. Az életüket mentik: ma élelemmel, holnap szállással. Végzetük a földalapú támogatás. A vidék változik, az ügyes vetés nélkül is arathat. A talajt nem szántják, nem lélegeztetik. Az egykori gazdák száműzöttek lesznek, a varjú kedvelte rovarok kipusztulnak. A földek birtoklapjára ügyvédek, polgármesterek, politikusok rokonainak nevét írják. Az unió pénze, mezőgazdaságunk utolsó kenete. Fűtenger az egykor virágzó gabonatábla, jövedelmező a semmittevés. Akinek dolga lenne a számolás, az a zsebét tömi. Munka nélkül lehet keresni egy egységet, munkával ötöt, de kényelmesebb a földet pihentetni, mint művelni. Kényelmesebb a kenyeret kérni, mint adni. A családot kell gazdagítani, nem a madarakat táplálni.
Furcsa ez az unortodoxos civilizáció. Orwell 1984-ében Hitchcock madarai. A varjúkat nem zavarja a zaj, a kipufogók füstje, a plakátos hirdetőoszlop. A rigók elköltöznek a kertből, a fecskék az ablakból, a gólyák a kéményről. A varjúk nem válogatnak, betelepednek. Három fajtájuk ismert: a dolmányos, a mezei, meg a fekete. A dolmányos ravasz, a mezei szorgos, a fekete igazi vándormadár. Az emberekre emlékeztetnek. Vidékiként tévedtek a városba, észt kerestek, kapirgáltak, és tényleg megokosodtak. Már nem tisztelik a más fészkét, ha tetszik, elfoglalják.
Maguk már nem repkednek, csak kirepítenek: civilt, rendszert, légitársaságot, dohányboltot, szerkesztőséget. Fel sem szállnak, szárnyak helyett helikoptert használnak. Nem elégszenek meg magvakkal, hernyókkal, nekik minden kell. A határ a csillagos ég.
Szarkákkal kötnek szövetséget, a régi társakat lenézik. Dolmányosként alázzák meg a mezeit, kirekesztik a feketét. Törvényileg védettek, büntetik a rájuk vadászókat. Olykor hablatyolnak a televízióban, és nem is értik, hogy az éhező otthontalanok miért kárognak. Lassan már inkább griffmadarak, mint varjúk. A húsuk rágós, de ízletes. Azt mondják, ha van rá időnk, kiváló leves főzhető belőlük. Szóval: türelem!
