Ez már nem a Szovjetunió, a hidegháború, az űrverseny világa. Valami végérvényesen megváltozott, birodalmak tűntek el a süllyesztőbe, új államok emelkedtek ki a semmiből, és ha valaki a modern evolúció gyökereit keresné, lehet, hogy Klusinóban, ezen a csendes orosz településen, Jurij Gagarin szülőfalujában találná meg. Régi téma: kis emberek úgy tesznek nagy dolgokat, hogy közben megmaradnak kis embernek.
Jurij Alekszejevics Gagarin 1961. április12-én felszállt az űrbe, 108 perc alatt többször körbe utazta a földet, egy kicsit hajazott Radnótira, ő sem térképnek tekintette a tájat, hanem lenézett, és bár nem láthatta a bokrokat, virágokat, de tudta, hogy ott vannak a folyók mellett. Gagarin hadnagyból pillanatok alatt őrnagy lett, a Szovjetunió hőse, világsztárok barátja, celeb, hogy a bulvárt se felejtsük el, mégis maradt népének egyszerű, mosolygós gyermeke. Ez a mosoly köszön most ránk az életéről szóló filmben.
Igazából nehezen érthető a jókedv, az optimizmus. A végtelen sztyeppék, poros vagy sáros utak, az éhezés világában gyermekként felnőni, erőt meríteni a nélkülözésből lehet, de mindezt derűvel: erre tényleg születni kell. Gagarinnak tehát a sors írta a forgatókönyvét, Messiás szerepet kapott, és nem játszotta, egyszerűen megélte.
Ha valaki a rejtélyt próbálná megfejteni, miért nyerte az űrverseny első két évtizedét oly fölényes biztonsággal a Szovjetunió, arra ez a film nem válaszol. Sejtet, de ennél nem tesz többet. Az orosz anyaföld hősöket adott, az amerikai pionírokat fogadott be. Az egyik gyermekei mindig édesek, a másiké fogadottak. Az egyik nemzet győztesen, a másik elszántan kászálódott ki a világháborúból. Az USA mindent a polgárainak akart; a cári múlt, a nagy cél érdekében, természetessé tette a nélkülözést. Amerikának csak verseny volt a kozmosz meghódítása, a szovjeteknek minden. Ha valami hiányzik ebből a filmből, akkor ennek a magyarázatnak az izgalma. Látjuk Bajkonurt, a szovjetek legendás kiképzőközpontját, érezzük a bajtársiasságot, olykor az emberi gyarlóságot. Az űrhajós osztály bemutatásakor felcsillan a szemünk: Tyitov, Komarov, Kubászov, mindet ismerjük, valamikor ők voltak az újságok címlapjain.
Egy hamisság is feltűnik. Mi az, hogy! Az egykori propagandagépezet sokáig hivatkozott Lajkára, az állatvilág úttörőjére. Valójában a kutyát meghalni küldték fel, mondani, hogy az ember előtt már járt élőlény az űrben. A filmben mégis fel-feltűnik valaki, négy lábon jár és ugat: ne dőljünk be, Lajka soha nem tért vissza.
Gagarin viszont igen. Kicsit gyanús, hogy leszállókabinja egy Engelsz nevű kisváros közelében ért földet, de ne keressünk politikát ott ahol nincs, még akkor sem, ha az NDK-ból Karl-Marx-Stadt (egykor és ma Chemnitz) lakói szinte sajátjuknak érezték a landolást. Persze, Moszkva is ünnepelt, Hruscsov főtitkár kezéhez hozzá ragadt a pohár, a siker jelzője a győzelem lett.
Ennyit a valóságról, de a művészet másból is meríthetne. A 108 perc elbírt volna még egy kis izgalmat, esetleg a kémek harcát vagy a Kreml, a Fehér Ház feszültségét. A rendező, Pavel Parhomenko látványtervezőként kezdte, most mégis megelégedett szárazon kopogó mondatokkal, és kiszámíthatóan egyszerű mozdulatokkal.
Megtalálta viszont a főszereplőt. Jaroszlav Zsalnyin a lexikonszerzőket még nem, de a nézőket már meghódította. Hozta a karaktert, és vele a mosolyt, a 20. század nagy ajándékát. Tegyük el, őrizzük!
Gagarin: orosz életrajzi film. Rendező: Pavel Parhomenko. Forgatókönyvíró: Andrej Dmitrijev, zene: George Kallis. Szereplők: Jaroszlav Zsalnyin, Mihail Filippov, Olga Ivanova, Vagyim Micsman, Vlagyimir Sztyeklov, Viktor Proszkurin, Nagyezsda Markina, Danyiil Vorobjov. Forgalmazza a Pannonia Entertainment.
