Miért nem írod meg kalandjaid történetét? Megteheted, ahogy Tünde is megtette, és itt van a könyve. A címe szerint az utak szépek, de a történetek is azok. Vagy érdekesek. Esetleg nosztalgikusak, de mindenképp ott van a huszadik. Mármint a század, a történetekben. És az örök kíváncsiság. Egy utazó feljegyzései az utakról, a saját útjairól, amik a mieink is lehetnének. Az alábbi történet azt meséli el, hogyan és kitől kapta a címet Az utak szépek. Ez egyben születésnapi megemlékezés is, emlékezés Török Sándorra, aki 1904 február 25-én született.

Az ember életében van néhány találkozás, ami nem viharos, nem hangos, nem is látványos – mégis örökre megmarad.

Tavasz volt, május vége felé jártunk, 1981-et mu- tatott a naptár és a június hatodikára kitűzött eskü- vőnk időpontja vészesen közeledett. A vőlegényem elhatározta, hogy elvisz Török Sándorhoz – akihez régóta járt Antropozófiát tanulni –, meg a feleségé-
hez és megismertet bennünket egymással. Sándor volt ugyanis az ő esküvői tanúja. Felmentünk a kissé mer- dek Bimbó utcán az ötös számú házig, majd tovább fel

a második emeletre és az előszobában az ifjú férjjelölt azt mondta a bennünket üdvözlő idős házaspárnak: –Sanyi bácsi, Heddy néni… szeretném bemutatni a menyasszonyomat. Sándor felém fordult, rám nézett, majd elmosolyodott. De nem csak udvariasságból – abban a mosolyban benne volt minden: a kíváncsiság, a humor, a megértés és valami derűs cinkosság is.
Aztán beveztett minket a dolgozószobájába ami tele volt szeretett, kedves tárgyaival, és beszélgetni kezdtünk. Vagyis… főleg én beszéltem az elején. Ő inkább kérdezett. Heddy néni pedig néha hozzáfűzött valamit kommentárt a konyhából. Amikor Sándor végre meg- szólalt sodrása volt a szavainak, szinte vitt magával.

Hallgattam, s ahogy telt-múlt az idő, egyre kevésbé emlékeztem rá, hogy miért is jöttem én ide. Mire fel- álltunk, és elbúcsúztunk, kezdtem azt érezni, hogy itt most minden megfordulhatna. Pesze, tudom ehhez Heddy néninek is volna néhány „kedves” szava. Úgy
éreztem mintha nekem már nem is lenne olyan sürgős az az esküvő. Szinte azonnal beleszerettem Sándorba. Első látásra.

Mit szerettem meg benne? Nekem akkoriban naív elképzeléseim voltak. Én jó embert kerestem. Olyat, mint Bertold Brecht Szecsu- áni jólélek című színdarabjában a hősnő, Sen Te, aki újra meg újra azt kérdezi a világtól: „Van-e jó emberezen a földön?” Úgy tűnt sokáig fogok keresgélni. És akkor egyszer csak ott volt Török Sándor. Nem Sán- dor bácsi, nem az „író úr”, nem a „tanító” – nekemegyszerűen csak Sándor. Aki miatt olykor a következő hetekben többször is leszaladtam a Rózsadombról, a szülői házból ide, a Bimbó utcába, hogy csak ott üljek a szobájában. Nézzem, ahogy olvas, ahogy elhallgat egy mondat végén, vagy ahogy megkérdez valamit, amire még sosem gondoltam.

Nem lettünk szeretők, hogyan is lehettünk volna. Talán, ha ötven évvel fiatalabb lett volna. Amit kaptam tőle, az nem szerelem volt – annál mélyebb, nyugodtabb, tartósabb. Szeretet. Különös, időtlen szeretet. Amiben volt rengeteg kölcsönös kíváncsiság és bizalom. Sándor nagyon sok embert tanított már előttem is. Mindenkit szívesen fogadott aki érdeklő- dést mutatott az Antropozófia, Rudolf Steiner tanai iránt. Lelkesen tanított bennünket miközben nem volt tanár. Egyetemre sohasem járt, csak az élet egyetemét végezte el, ahogy ő mondta. De ahogy József Attiláról beszélt, vagy Rudolf Steinerről, abból több tudás áradt, mint amennyit bármelyik katedráról hallottam.

Antropozófia. Ez volt az ő világa. Erről beszélt legtöbbet. Hitről, szellemről, emberi fejlődésről s a reinkarnációról. Meg akarta mutatni hogy van másfajta tudás, másfajta kapcsolódás a világhoz. Vitt magával. És én mentem vele. Mert olyan volt mellette haladni, mintha egy katedrálisban járnék ahol min- den mondat ív, minden gesztus pillér. Később aztán persze kiderült, hogy engem csak és kizárólag Török Sándor érdekelt és nem az Antropozófia. Lassan megismertem milyen utakat járt be előttem, Erdély-
ból indult és kipróbálta magát sokféle mesterségben.

A teljesség igénye nélkül felsorolok néhányat. Volt faúsztató a havasokban, gépszíjgyáró, ebből mesterlevelet is szerzett, Aztán színész, hirlapró, altiszt a Széchenyi könyvtárban. Az ilyenre mondják, hogy volt ő minden csak akasztott ember nem. Lehetett volna elismert, nagy író is. Meg volt benne a képesség rá. de az írófejedelem a státusz már foglalt volt. Illyés Gyula töltötte be akkoriban. Illyés, akire ma már alig emlékszünk s aki Heddy néni szerint nem tette meg azt a Sándorért, amit könnyen megtehetett volna. Nem egyengette az útját. Pedig Sándor irodal- mi karrierje szerencsésen indult,

A háború előtt, már kezdő, fiatal íróként Baumgartner-díjat kapott, ami akkoriban nagy dolognak számított az irodalmi életben. Drámáit a Nemzeti Színház játszotta. De a bé- keidők új szelei nem kedveztek neki. A barátságtalan széljárás miatt sorsa más, új irányt vett. Hogy mennyiben vol ez kényszer vagy szabad választás azt már nem érdemes bolygatni. Nekem úgy tűnt mintha a politika csinálók, Aczél György és köre betették volna egy dobozba, feltették egy polcra és ott felejtették volna. Úgy próbált meg kitörni a szűkös korlátok közül, hogy elküldte egyik színdarabjának szövegkönyvét egy New Yorki színházi ügynökséghez. Ezzel az akcióval nagyon megégette magát, de egyúttal életreszóló tapasztalatokat is szerzett. Az történt, hogy a darab tetszett odakint. De erről elfelejtették őt értesíteni.

Annyira jónak találták, hogy azon melegében átküldték egy jó nevű színházi szerzőhöz aki összekapta magát és világsikert fabrikált belőle. Esőcsináló címen a világ sok nagy szinpadán futott a darab. Sőt, meg is filmesítették. Sándor persze egy fillért sem látott belőle. Meglopták. Mikor megkérdeztem tőle: Miért nem perelte be az ügynökséget, csak annyit mondott. Mégis mit gondolsz mennyi esélyem lett volna velük, a profikkal szemben? Semmi. Azt hallottam, hogy ame- rikai bíróság előtt neked idegenként semmi esélyed nem lehet. Viszont fizethettem volna a perköltségeket.

Ahogy mondják, a baj nem jér egyedül. A magá- nélete is meredek fordulatot vett. Hirtelen lecsapott a szerelem-villám. Ugyan semmi sem lett a dologból, mégis elvált a feleségétől, Heddy néni nem tudta tolerálni a fellángolást. De igazából soha sem tudták elengedni egymást. Ezt a furcsa időszakot gönyörűen írta le Bacher Iván az egyik cikkében ami a Népszabadság
hétvégi mellékletében jelet meg. Idemásolom, mert a jónál jobbat nem érdemes keresni.

„Heddy bánatában elvett egy régóta tartogatott talonfiút, egy derék ügyvédet, akihez hozzá is ment feleségül. De volt urával változatlan barátságban maradt,olyannyira, hogy mikor látta, hogy exférje munkakörülményei nem ideálisak Janka néninél, fölajánlotta, hogy költözzön vissza megszokott zugába, elférnek a nagy lakásban hárman is. Az ajánlatot Sándor el is fogadta, így volt miről beszélni Budapest népének éveken át. Pedig ők valóban remekül éltek hármasban. Hed-dy becsülettel főzött – inkább főzetett –, mosott, va-salt mindkét urára, együtt fogadták a vendégeket, hármasban jártak zsúrokba el. Úgy éltek ők, mint három galamb.

A Mauthausent megjárt ügyvédet aztán elvitte egy infarktus. Ott maradtak kettesben megint. Nem voltak már fiatalok éppen, kezdődtek a betegségek is, éltek, ahogy kell, óvták, ápolták egymást, ki-ki kórházazott, ha kellett a másikért, végül Török Sándor elvette feleségét feleségül újra. Boldogan éltek aztán, míg meg nem haltak.”

Én ebben a „boldogan éltek” időszakban ismertem meg Török Sándor, amikor úgy tartották számon, mint a gyermek irodalom jeles hazai képviselőjét. Olyan népszerű könyvek szerzőjeként ismerték meg az olvasók, mint a Kököjszi és Bobojsza, a Csilicsala csodái vagy a Hahó Öcsi. Valljuk be a gyermek iro-dalom kedves, aranyos műfaj,de nem számít igazán komoly dolognak. Arra nem osztanak József Attila díjat. Nobel díjat meg még kevésbé. Sándor békésen tűrte a mellőzést és a háttérbe szorítást. Azzal foglal-
kozott amivel tudott. Szerkesztette és felvirágoztatta például a Család és Iskola című lapot. Meg újabb és újabb történeket írt a gyerekeknek.

Mesekönyvein kívül megirta, A mi az Antropozófia című tankönyvet is. Ezzel a könyvvel egyszerre tanított, nevelt és hatott követőire. A hatalom megtűrte, de nem kényeztette, és nem az értékén kezelte. Olyan volt mint a mesebeli kőfaragó a szememben aki nem a nehéz munkára kocentrál, hanem a végeredményre. Aki ránézett és figyelte hogyan dolgozik – aprólékosan pepecselve – azt hi-
hette fáradtságos munkával gürcöl. De ő nem követ faragott hanem katedrálist épített. Azt mondta egyszer: „Milyen jó könyvet lehetne írni ezzel a címmel: Az utak szépek.” De ő már nem fogja megírni. Talán majd más. Jó esetben, jön valaki aki felveszi ezt az ötletmorzsát, megtetszik neki és felhasználja. Közben jelentőségteljesen rám nézett. Szerettem volna elhinni neki, hogy lehetek én is az a „más” aki méltó arra, hogy elfogadja ezt a nagyvonalúan felajánlott könyvcímet és megtöltse tartalommal.

És igen, volt, hogy múzsának éreztem magam mellette. Nem kérte a múzsa csókját, nem várt ő tőlem ilyesmit – Viszont a biztatásom jól esett neki. Arra kértem: „Sándor, írj, amíg tudsz.” És ő írt. Az Isten mosolya című utolsó könyvét, egy karcsú esszé kö-
tetet, aminek kiadását még szerencsére megérte azt hiszem talán az én kitartó biztatásom is inspirálta.

Büszke vagyok rá, hogy tettem egy keveset azért hogy az a könyv megszülessen. Sándor révén egyébként olyan társaságba kerültem, amelyről korábban álmodni sem mertem. Általában a Farkasréten, a Törcsvár utcában, Szilágyi Péterék tágas házának nappalijában találkoztunk a többi antropozófussal, hogy együtt tanuljunk vagy ünnepeljünk. Sokan megfordultak ott. Popper Péter, Vekerdy Tamás, Gyulai Gál János, Udvaros Dorottya szülei, Udvaros Béla rendező és színésznő felesége, Kamilla, meg sok más kevésbé ismert, nagyszerű ember.

A gyémánt a társaság középpontja Montágh Imre volt – kétszer beszéltem vele. Első alkalommal cseresznyét szedtünk Szilágyiék kertjében. Lányos zavaromban elsőre csak annyit tudtam kinyögni,

–Szia, te vagy a Montágh Imere? Én bizony, mondta nevetve, mert nyilván érezte e megilletődöttségemet. A második találkozásunk nem volt ilyen vidám. Török Sándor temetésén futottunk össze. Ő tartotta a gyászbeszédet. Ami mestermű volt a maga nemében. És úgy tudta elmondani, hogy úgy éreztem mintha rögtönözne. Szabadon beszélt, fejből mintha ott helyben születtek volna a gondolatai. Tudtam, hogy ez képtelenség. Meg is kérdeztem, – Imre ebből mennyi volt volt az improvizáció? – Semmi. – válaszolta. Ma reggel tízszer mondtam el a feleségemnek. Felkészülés, gondoltam magamban az a titka mindennek, a jó gyászbeszédnek
is.

Sándor utolsó születésnapja maradt igazán meg bennem. A nyolcvanadik. Akkor már betegeskedett, gyakran vitték kórházba. Én Prágában tanultam, abban az időben, a Károly egyetemen, de hazajöttem. Készült pár fénykép. Ahogy most elnézem őket, negyven év távlatából, egy idős bácsit látok és egy fiatal lányt akik egymás mellett ülnek és úgy ölelik egymást, mint az igaziak, mint akik összetartoznak.

A vendégek mosolyogtak rajtunk mert úgy összeborultunk, mint két káposztalevél Csak úgy, magától jött. Átöleltük egymást mert jól esett és mindketten egyetértettünk egy sor dologban. Például abban, hogy az utak szépek. És néha két ember útja, ha csak rövid
időre is, tökéletesen egymásba simul.

A könyvet itt tudod megrendelni: laszlomedia@freemail.hu