(Írta: M. Lengyel László) A pesti humornak ezt a sajátos megnyilvánulását, bármilyen közhelyes is, nagyon időszerű idézni annak fényében, hogy a Türk Államok Szervezetének keretein belül működő Bölcsek Tanácsa (jaj, de szeretném idézőjelbe tenni a tanács nevét) kezdeményezte, hogy Recep Tayyip Erdoğan török elnököt terjesszék fel a Nobel-békedíjra. (A nyitó képen az isztambuli Hagia Sophia, azaz a valamikori bizánci ortodox bazilika, melynek neve Szent Bölcsesség; később mecset majd múzeum, néhány éve újra mecsetként funkcionál. Forrás: https://istanbul-tourist-information.com)
És ehhez nekünk, mármint a hivatalos Magyarországnak, még közünk is van. A nevezett tanácsnak ugyanis tagja a bölcsességéről mindeddig teljesen ismeretlen Tilki Attila, aki a Fidesz színeiben amúgy országgyűlési képviselő is.
A nevezett képviselő és hivatalból bölcs vendége, fontos résztvevője volt annak a mai sajtóértekezletnek, amelyen Szijjártó Péter külügyminiszter és török kollégája, Mevlüt Cavusoglu bejelentette: a két ország, mármint Magyarország és Törökország között megkezdődtek a kiemelt stratégiai partnerség létrehozásáról szóló tárgyalások.
Márpedig, ha megkezdődtek, előbb, mint utóbb teljes sikerrel be is fejeződnek. Ott a példa, Azerbajdzsán, amelynek csak egy (baltás) gyilkost kellett kiadni ahhoz, hogy kiváló kapcsolatokat építsen ki árva hazánk a négy európai diktátor egyikének, Ilham Alijevnek az országával. Az ugyanis már kiemelt stratégiai partner. Vlagyimir Putyin és Aljakszandr Lukasenka esetében a jelek szerint még szerződésre sincs szükség, megy minden magától. Már csak Erdoğan maradt, de partner lesz ő is, akárki meglátja.
Annak az országnak a „kiemelt” stratégiai partnere, amelynek népi emlékezetében a legrégebbi, még valós emlék a török hódoltság kora, a török gyerek megvágta, a sós kútba tesznek, meg kerék alá tesznek rögvalósága. De valóban: ezen igazán túl kell lépni.
A legfőbb ideje, amikor Törökország élén egy olyan diktátor áll, aki múlhatatlan érdemeket szerzett a kurdok irtásában, az oroszok szíriai beavatkozásának támogatásában, a nyugat-európai török közösségek radikalizálásában, a belső ellenfeleivel való kegyetlen leszámolásban, a kemáli világi török állam felszámolásában, a sajátos, de mégis működő demokrácia felszámolásában, az ország irányított iszlamizálásában és a személyi diktatúra kiépítésében.
Azért ne akarjuk ennyivel elintézni a dolgot! Törökország még mindig a NATO tagja, tényező abban a katonai védelmi szövetségben, ahol Magyarországot ma már inkább csak megtűrik, mintsem tisztelnék. Törökország az 1936-ban főleg amerikai és nyugat-európai támogatással megkötött Montreux-i egyezmény kedvezményezettjeként máig őrzi a Fekete-tenger kulcsait, a Boszporuszt és a Dardanellákat.
Ebben a szerepében kevés elítélni valónk van, egyelőre megfelel a világpolitikai elvárásoknak. Közben ad el drónokat az Ukrajnát csalárd, területszerző és népirtó háborúval megtámadó Moszkvának, de látványos diplomáciai lépéseket is tesz (teljesen eredménytelenül) a béketárgyalások kezdeményezésére, vásárol orosz fegyvereket (NATO-tagként), de kínosan vigyáz rá, hogy végérvényesen ne szakítson Ukrajnával sem.
Ögyes – mondja egy másik pesti vicc.
Közben nagyon is ügyetlen, bumfordi elefánt a porcelánboltban, amikor (a háború és a béke kérdéséhez semmilyen módon sem köthető, az örmények elleni népirtást megítélő ürügyre hivatkozva) kifejezetten akadályozza Svédország és Finnország NATO-csatlakozását. Ezzel viszont jó szolgálatot tesz Magyarországnak, amelynek így nem kell ezt a kényelmetlen és a forgatókönyvből percek alatt kiírható szerepet felvállalnia. Közben mindenki tudja, hogy felvállalta.
Hogy a „türkök”, vagyis Azerbajdzsán mellett Tádzsikisztán kivételével a teljes volt szovjet Közép-Ázsia miért támogatja a nagy testvért, a náluk minden tekintetben erősebb és befolyásosabb Törökországot, akár azzal is, hogy diktátorát teljesen esélytelenül, de elszámolható gesztussal egy általa soha el nem érhető díjra javasolják, az világos. Az nem világos, hogy mit keres ebben a társaságban Magyarország. Na, jó, pénzt, befolyást, korrupciót, talán némi energiahordozót, kompenzációt – de ennél sokkal komolyabb a kérdés.
Nyilvánvalóan helyet, mert hogy ott, ahol a valódi helye volna, már régen nem veszik komolyan.
Meg talán egy baltás gyilkost, akit át lehet adni a törököknek a kiemelt stratégiai partnerség fejében.
Utóbbit nem lesz könnyű megtalálni.
Mint Erdogan mellére tűzetni a Nobel-békedíjat.