Gyakran beszélünk az öregedésről úgy, mintha kizárólag biológiai folyamat lenne. Mintha az ember egyszer csak váratlanul elkezdene lassabban mozogni, rosszabbul emlékezni, fáradékonyabbá válni, és ezzel a történet nagyjából el is lenne intézve. Pedig nemcsak a test öregszik.

A modern pszichológia és idegtudomány egyre többször jut arra a következtetésre, hogy az öregedés nem pusztán testi folyamat. Legalább ennyire személyes történet is. Belső történet. És ebben a történetben az számít, hogyan gondolkodunk önmagunkról.

A New Scientist című brit tudományos hetilap legutóbbi száma egész címlapsztorit szentelt ennek a kérdésnek. A cikk szerzője több kutatást összegezve mutatja be, hogy az ember gondolkodásmódja – a stresszről, a kihívásokról és az öregedésről alkotott képe – mérhető hatással van testi és lelki állapotára egyaránt.

Vagyis nem mindegy, mit gondolunk magunkról.

A jelenlegi kutatások szerint azok az emberek, akik nem kizárólag hanyatlásként tekintenek az idő múlására, sok esetben tovább maradnak aktívak, jobb szellemi állapotban élnek, és fizikailag is egészségesebbek maradnak. Nem azért, mert varázsütésre eltűnnek a problémák vagy a betegségek, hanem mert másképp viszonyulnak a saját életükhöz. Nem adják fel időnap előtt, túl korán.

A gondolkodásmód nem végleges

A cikk egyik legérdekesebb gondolata számomra az volt, hogy az emberi agy és személyiség sokkal rugalmasabb rendszer, mint azt korábban hittük. Az emberi gondolkodásmód nincs kőbe vésve, nem végleges. Az ember bizonyos mértékig képes újraszervezni saját belső világát. Nem csupán elszenvedni az idő múlását, hanem alakítani is azt, ahogyan megéli. És itt magától adódik a kérdés: lehet-e tudatosan „karbantartani”, esetleg irányítani az elmét? Talán úgy, mint az izmokat, a memóriát vagy a kapcsolódási képességet? Nem, nem igazán.

Az agy nem szereti a bizonytalanságot

Ezért a cikk szerint az emberi elme állandóan magyarázatokat gyárt. És ehhez gyakran a legrosszabb, pesszimista narratívát választja. Ez evolúciós örökség. Viszont ha az ember megtanulja felismerni ezt a mechanizmust a háttérben, akkor kevésbé sodorja el saját gondolkodása. Jobban kordában tudja tartani a reakcióit.

Miért lehet nekünk érdekes ez a szerteágazó eszmefuttatás? Azért, mert negatív gondolataink egyaránt kapcsolódhatnak
• a szorongáshoz,
• az öregedéshez,
• az identitáshoz,
• a társadalmi kihívásokhoz,
• sőt, még az információs káoszhoz is.

Nagyon mai témák, ugye? És miközben ezt a hosszú elemzést olvastam a lapban, egyszer csak azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen az elmúlt évben én magam is végigéltem valami hasonlót. Gyakorlatilag egy év alatt fenekestül felfordult az életem. Onnan kezdve, hogy eldöntöttem: befejezem a tizenkét éve félkészen heverő könyvemet, mintha lassan, de biztosan minden megváltozott volna körülöttem. Sőt, talán én magam is.

Az egyik lakótársam itt Guildfordban, az Abbot Ház négyszáz éves falai között, nemrég azt mondta nekem:
– Tünde, aki ma vagy, az már nem ugyanaz az ember, aki 2022 októberében beköltözött ide.
És azt hiszem, igaza van.

Nem mindig könnyű új életet kezdeni

Az első időszak egyáltalán nem volt könnyű. Én voltam az első külföldi nő, aki nem valamelyik rezidens feleségeként került ide. Mit mondjak? Nem fogadtak kitörő örömmel. Konfliktus konfliktust követett, félreértés meg félreértést. Pedig nem vagyok harcos természet. Kifejezetten konfliktuskerülő ember vagyok. Mégis újra meg újra megtaláltak a nehéz helyzetek. Szinte heti rendszerességgel kaptam a leszúrásokat. A mérhetetlen mennyiségű szabály követése sem ment könnyen.
Aztán lassan elkezdtek helyükre kerülni a dolgok. Ma ott tartunk, hogy ugyanaz a gondnok, aki egykor kimondottan ellenséges volt velem szemben, most azt mondja:
– Bárcsak minden rezidens olyan lenne, mint te.
Én pedig ilyenkor csak mosolygok.

Nem fiatalabbnak: elevenebbnek

Közben valami más is történt. Nemcsak befejeztem a könyvemet, amely az év elején, Az utak szépek címmel meg is jelent, hanem elkezdtem újra rendszeresen dolgozni. Írni. Tervezni. Kapcsolódni emberekhez. Könyvbemutatókat szervezni itt is, ott is, meg interjúkra készülni, cikkeket publikálni. És a legkülönösebb az egészben talán az, hogy miközben a naptár szerint egyre idősebb lettem, belül valahogy mégis elevenebbnek kezdtem érezni magam. Nem fiatalabbnak. Hanem frissebbnek és elevenebbnek. Azt tapasztalom például, hogy jobban vág az eszem. Ez fontos különbség.

Mert nem hiszek az örökké fiatal akarok maradni típusú modern hisztériában. Nem szeretnék hetvenévesen kétségbeesetten húszévesnek látszani. Nem „decens öreglány” szeretnék lenni, hanem kortalan, előítélet-mentes, szabad ember. Valaki, aki még ebben a korban is kíváncsi, és érdeklődik a világ iránt.

Az életnek még nincs vége

A New Scientist cikkének talán legfontosabb üzenete mégis az, hogy az ember nincs teljesen kiszolgáltatva saját öregedésének. Nem arról van szó, hogy örökké fiatalok maradhatunk. Arról sem, hogy elegendő „pozitívan gondolkodni”, és minden problémánk megoldódik. A kutatások eredményei inkább azt mutatják, hogy az emberi agy és személyiség sokkal rugalmasabb, alkalmazkodóbb rendszer, mint korábban feltételeztük.

Vagyis számít, hogy mozgásban maradunk-e, érdekelnek-e még bennünket a friss hírek, képesek vagyunk-e új kapcsolatokat kialakítani, tanulunk-e még, vannak-e terveink. És elhisszük-e magunkról, hogy az életünknek még nincs vége. Talán ideje lenne elengedni azt a sokszor ismételgetett mondást is, hogy „öreg kutya nem tanul új kunsztokat”. Mert ez a gondolat könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat.
Miközben idáig jutottam a cikkben, hirtelen csörgött a telefonom: hívást kaptam a helyi egyetemi sportközpontból. Elfogadták a jelentkezésemet egy hathónapos fittségi és erőnlétjavító programra. Jövő héten interjúra megyek, és személyi edzőt is kapok. Hetvenévesen.

Különös véletlen – vagy inkább érdekes egybecsengés –, hogy a New Scientist című elsőrangú, mértékadó tudományos hetilap éppen hetven éve indult útjára, én meg néhány nap múlva töltöm be a hetvenet. Belépek a nyolcadik x-be. Talán ezért is érintett most ez a cikk az öregedésről ennyire mélyen. Bevallom, ettől egyáltalán nem érzem magam nevetségesnek. Inkább élőnek.

Hozzuk ki belőle a legtöbbet

Talán ez a legfontosabb. Nem az, hogy hány évesek vagyunk, hanem hogy van-e még bennünk kíváncsiság. Hogy képesek vagyunk-e új dolgokat tanulni, terveket szőni, emberekkel találkozni, érdeklődni a világ iránt. Mert az ember nem egyik napról a másikra öregszik meg, hanem lassan veszíti el az érdeklődését, a kíváncsiságát, a kezdeményezőkészségét, és végül a helyét a saját történetében.
Én viszont egyelőre szeretnék benne maradni a sajátomban, és tovább írni azt. Ha nem is „bis zum hundert und zwanzig” (vagyis százhúszig), de legalább még egy kicsit, mondjuk, úgy kilencvenig.
A mottóm egyszerű: hozzuk ki belőle a legtöbbet. Az időskorból is. Csakúgy, mint minden másból.