Adott egy férfi, akit hazájában nemzeti kincsként és élő legendaként emlegetnek. Nemcsak lovaggá ütötték érdemei elismeréseként, hanem még mozdonyokat is elneveztek róla. De nem ül a babérjain. Továbbra is csillapíthatatlan kíváncsisággal járja a világot – helyettünk is. Van egy férfi, aki az angol humor egyik legnagyobb alakja: a legendás Monty Python társulat tagja, Sir Galahad a Gyalog galoppban, Pilátus a Brian élete című filmben. A színész, író és televíziós személyiség nem csak abszurd humoráról ismert: világjáró dokumentumfilmjeivel és útikönyveivel is nemzetközi elismerést szerzett. Lovagi címmel kitüntetett művész, aki ma is a brit kultúra egyik legkedveltebb és legtiszteltebb alakja. Magyarországon nemzedékek nőttek fel filmjein, és idézik a raccsoló-selypegő Pilátust: „Dobjátok a padlóla le!” Ez az interjú viszont egy másik énjét mutatja be, a világutazót, aki a nyolcadik X felett is kíváncsi a világra és az emberekre, és tapasztalatait nem fél megosztani... (aszerk.)

Tehát Sir Michael Palinról van szó. Arról az emberről, aki nyolcvanhárom évesen is örökmozgó világvándorként él. Utazik, útifilmeket készít, könyveket ír, újabb és újabb országokat fedez fel. Miért nem áll meg pihenni? Talán azért, mert tudja: néha jobb menni, mint megállni. És adott egy magyar nő, jómagam, aki mindig is felnézett erre a férfira. Talán nem úgy, mint a hívő az oltárképre, de mindenképpen példaképként. Olyan emberként, aki eljutott azokra a helyekre, ahová én soha, és beszélt azokkal az emberekkel, akikkel én nem találkozhattam. Egészen mostanáig.

Egy világhírű angol utazó és egy Magyarországról Angliába sodródott író. Első pillantásra ez a két ember aligha tartozik egy történetbe. Amikor azonban leültünk beszélgetni, hamar kiderült, hogy több a közös bennünk, mint gondoltam. Például mindketten kíváncsiak vagyunk. Mindketten szeretünk útra kelni. Mindketten feszegetjük a saját határainkat. És mindketten ugyanazt tesszük, amit a legjobban szeretünk: utazunk, majd történeteket írunk az utazásainkról, hogy azok számára is kinyissunk egy ablakot a világra, akik otthon maradtak.

Michael Palin azon az estén éppen a Nigériáról szóló új könyvéről beszélt Guildford közönségének. Az előadás előtt azonban időt szakított arra, hogy válaszoljon a kérdéseimre. A menedzsere meglehetősen szűkmarkú volt az idejével: tíz percet ígért. Sir Michael bőkezűbbnek bizonyult.

Tünde T. Guildford: – Hol is kezdjük? Többször is mondta – elolvastam néhány interjút, miközben erre a beszélgetésre készültem –, hogy esze ágában sincs abbahagyni. Mi viszi előre?

Sir Michael Palin: – Nos, azt hiszem, a szellemi és fizikai túlélésemhez szükségem van arra, hogy mozgásban legyek. Nagyon szerencsés vagyok. Középkorú voltam már, amikor felkértek arra, hogy kezdjek el utazni. Ez a Nyolcvan nap alatt a Föld körül című sorozattal kezdődött, amely hozzáférést adott nekem a világ legkülönbözőbb részeihez, és azokhoz az emberekhez, akik ezekben az országokban élnek. Ez olyan kiváltság, amelyről nem szeretnék lemondani. Ma már fizikailag meglehetősen nehéznek találom az utazást. De amikor megérkezem egy helyre, a kíváncsiságom átsegít a nehézségeken, és lenyűgöz az, ahogyan az emberek élnek. Nem is kell messzire mennem. Még ebben az országban, itt, Angliában is találhat az ember különböző helyeket és különböző embereket. Nem függőség ez, de azt hiszem, az utazás olyan dolog, amely abszolút szükséglet az életemben.

Tünde T. Guildford: – Számomra ez a túlélés egyik módjának tűnik. Az értelmes élet egyik formájának.

Michael Palin: – Igen, tulajdonképpen egy módja annak, hogy megtöltsük az életünket tartalommal. Mindenfélét egyesít: az emberekről szerzett tudást, az olvasmányokat, a politikát, bármit. Mindez része annak az utazásnak, amit végzünk. És ha van egy jó csapatom – márpedig jelenleg van –, akkor nagyon jó emberekkel utazhatok együtt, ami rendkívül fontos.

Tünde T. Guildford: – És amikor úton van, tulajdonképpen mit keres? És mit talál? Embereket keres? Történelmet? Hagyományokat?

Michael Palin: – Tulajdonképpen szinte mindent keres az ember. Csak bizonyos számú nap áll rendelkezésére. Ha ilyen rövidebb utakat csinálok – például Nigériába, a Fülöp-szigetekre vagy Észak-Koreába –, akkor rövid idő áll rendelkezésre, mondjuk három hét. Ilyenkor az ember megpróbál egyfajta keresztmetszetet adni az országról, hogy ebben az időben a lehető legteljesebb, legváltozatosabb és legsokszínűbb képet adhassa róla. Bizonyos dolgok előre meg vannak szervezve. Olyan helyekre megyünk, ahol számítanak ránk. Előre megszerveztünk találkozásokat bizonyos helyzetek vagy történetek miatt. De útközben előfordulhat, hogy teljesen spontán módon kezdünk beszélgetni emberekkel. Ez nincs megtervezve. És ezek gyakran a legjobb pillanatok: amikor egyszerűen csak találkozunk emberekkel. Mindig igyekszem meggyőződni arról, hogy van valami, amit ők szeretnének elmondani nekem és a világ többi részének. Nem arról van szó, hogy én mondom meg nekik, mit szeretnék hallani. Azt szeretném, hogy ők mondják el nekem.

Tünde T. Guildford: – Tehát jó hallgató.

Michael Palin: – Igen, jó hallgató vagyok. Annak kell lennem. Bár a családom valószínűleg azt mondaná, hogy jó beszélő is vagyok. Ezért a kettő között meg kell találnom a megfelelő egyensúlyt.

Tünde T. Guildford: – És hogyan birkózik meg az öregedés kihívásaival? Nekem közeleg a hetvenedik születésnapom. Lassan rájövök, hogy az öregedés nem az én műfajom. Ön már nyolcvan fölött van. Könnyebb egy férfinak megbirkózni az öregedéssel?

Michael Palin: – Sajnos a feleségem körülbelül három éve meghalt, így már nincs állandó társam, akivel körbeutazhatnám a világot. De azt tapasztalom, hogy amíg az ember agya működik, amíg a kíváncsiság megmarad, addig ez viszi előre. Amit néha nehéznek találok – különösen most, hogy nemrég jártam a Fülöp-szigeteken –, az maga az utazás. Fejben azt hiszi az ember, hogy még mindig huszonhét éves. De nem az. Nyolcvanhárom éves. És vannak korlátai. Minden egy kicsit több időt vesz igénybe. De lekopogom, a testem jelenleg nagyjából működik. Tudom, hogy sok embernél az én koromban a dolgok kezdenek szétesni, és bizonyos részek felmondják a szolgálatot. Én csak remélem, hogy addig dolgozhatok tovább, amíg az én alkatrészeim is el nem kezdenek szétesni.

Tünde T. Guildford: – Úgy tűnik számomra, hogy semmi sem lassítja le. Csak az elmúlt években – 2024-ben, 2025-ben és 2026-ban – folyamatosan úton volt: Venezuela, Nigéria, a Fülöp-szigetek. Még mindig belevág a kalandokba?

Michael Palin: – Igen, feltétlenül. Elmegyek mindenhová, nem félek a kalandoktól. Venezuelában például volt egy hatalmas, dübörgő vízesés. Azt mondták: „Michael, be lehet menni mögé”. Valóban be lehetett menni mögé, de csak csúszós köveken keresztül, és hasonlók. Nem éppen olyan hely, ahová egy nyolcvan év feletti embernek ajánlatos lenne bemenni. De én bementem mögé. És teljesen rendben volt. Csodálatos volt. Az embernek nem szabad abba a lelkiállapotba kerülnie, hogy: „Ehhez már túl öreg vagyok.” Ez a szerencsém. Még mindig képes vagyok rá. Soha ne mondja magának az ember ezt, mert ezzel aláássa a saját képességeit, és szerintem mások felé is rossz üzenetet küld. Ha nem vigyázunk, az emberek idősebb korban nagyon elkezdenek vigyázni ránk, ez rendben is van. És természetesen bátorítanak arra, hogy bizonyos dolgokat ne csináljunk. De én mozgok, viszonylag egészségesen étkezem, mindig van valamilyen projektem. A dolgokat talán már nem fogom fel olyan gyorsan, mint korábban. Fizikailag egy kicsit lassabb vagyok. Óvatosabbnak kell lennem.

Tünde T. Guildford: – Tehát vannak korlátai.

Michael Palin: – Igen, vannak.

Tünde T. Guildford: – Ahogy valamennyiünknek, de talán váltsunk témát. Tudom, hogy az európai útjai során Magyarországon is járt. Figyelemmel kíséri azokat az országokat, ahol korábban megfordult?

Michael Palin: – Néha. Néha egyszerűen idő kérdése. Amikor elkészítettük az európai sorozatot – emlékszik rá? –, az 2006-ban volt. Nagyon sok országban jártunk nagyon rövid idő alatt. Nehéz mindegyiket nyomon követni. De a legtöbb országban vannak barátaim. Hallok felőlük. És amikor a rendezővel találkozom, vagy azokkal, akik velem utaztak, gyakran felidézzük ezeket az élményeket.

Tünde T. Guildford: – Hallott a Magyarországon éppen most zajló alapvető változásokról? Látott felvételeket róla?

Michael Palin: – Igen, láttam felvételeket, és rendkívül érdekes volt. Sőt, nagyon örömteli is.

Tünde T. Guildford: – Mire gondolt, amikor nézte?

Michael Palin: – Arra gondoltam: „Ez nagyszerű.” Nagyon-nagyon biztató egy olyan korban, amikor annyi rossz és nyomasztó hír vesz körül bennünket. Nem ismerem pontosan a politikai részleteket, de vannak erős, hatalmas vezetők, akik teljesen rossz irányba viszik az országukat a saját személyes ambíciójuk és egójuk miatt. És nem ők a megfelelő emberek egy ország vezetésére. Sajnos még mindig sok ilyen ember van. De úgy gondolom, hogy ami Magyarországon történt, az inkább jó hír volt.

Tünde T. Guildford: – Előfordul, hogy visszavágyik olyan helyekre, ahol korábban már járt?

Michael Palin: – Igen. De nagyon ritkán jutok vissza. Egyszerűen nehéz.

Tünde T. Guildford: – Tudna egy példát mondani?

Michael Palin: – Igen. Visszatértem Gujaratba, Indiába. Ott építették – és ma is ott építik – a dhow hajókat, ezeket a régi típusú vitorlásokat. Egy ilyen hajóval tettünk egy utat a Hormuzi-szoroson keresztül Dubajból Mumbaiba. Hét napig tartott. Ez az egész utazói pályafutásom egyik legkülönlegesebb és legfontosabb élménye volt, mert ott tanultam meg valamit: egyszerűen önmagadnak kell lenned. Nem kell színészt játszanod. Nem kell riportert játszanod. Semmi ilyesmit. Csak a kapitány beszélt angolul. Hét napot töltöttünk együtt velük. Nem olyan volt, mint egy hajóút kabinnal: mindannyian a fedélzeten aludtunk. Így valóban megismertük egymást. Normális körülmények között BBC-s vagy oxfordi emberek soha nem bíznák az életüket gujarati halászokra. De akkor az életünk rajtuk múlt. A sikerünk rajtuk múlt. Ha nem hajóztak volna el velünk, nem jutottunk volna sehova. Körülbelül húsz évvel később visszamentem Gujaratba. Megtaláltam a hajógyárat. Megtaláltam a kapitányt. Együtt néztük meg a régi felvételt. A kis hajósinas, aki akkor tizenöt éves volt, harmincöt éves lett, és már öt hajó tulajdonosa volt: üzletember lett. Az nagyszerű pillanat volt.

Tünde T. Guildford: – Van a szemében valami cinkos csillogás, ami azt az érzést kelti bennünk nézőkben, hogy Ön közülünk való. Két lábbal áll a földön. Pont olyan, mint mi, csak valamivel több lehetőséget kapott, mint a legtöbben közülünk valaha is kapnak. De magával visz bennünket. Mi is útitársai vagyunk.

Michael Palin: – Ez jó, nagyon örülök neki. Mert pontosan ezt érzem, amikor ezeket a műsorokat készítem. Ez nagyon fontos, mert szerintem az utazás körüli misztikum – és általában mindenféle misztikum – néha félrevezető lehet. Olyan, mintha az ember megtartaná magának az információkat. Én viszont szeretnék minél többet átadni abból, amit egy adott országról megtanultam. Nem úgy utazom, hogy azt mondjam: „Ez a legfontosabb dolog, ezt kell keresni”. Inkább megpróbálom összefoglalni a tapasztalataimat. És ennek nagy része abból áll, hogy egyszerűen kimondom: „Nem tudom.” Nem tudom a válaszokat. Nem tudom pontosan, mit hagytam ki. De azt hiszem, tisztességesen feltérképeztem a terepet.

Tünde T. Guildford: – És elég bátor ahhoz, hogy azt mondja: „Nem tudom.” Ugye? Nem akar meggyőzni bennünket arról, hogy mindent tud.

Michael Palin: – Igen. Őszintének kell lenni. Valóban őszintének kell lenni. Ezt tanultam meg a Nyolcvan nap alatt a Föld körül készítése közben. Nem vagyok színész, és nem riportert játszom: egyszerűen önmagamat adom. Ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy csináljam. És ezt tanultam meg a dhow hajón is. Ott sem lehetett úgy tenni, mintha az ember híres lenne vagy különleges. Egyszerűen nem működött volna.

Tünde T. Guildford: – Hogyan boldogul a különböző nyelvekkel?

Michael Palin: – Nem túl jól. Nem beszélek sok más nyelvet. Tulajdonképpen egyiket sem beszélem igazán jól. Ezért meg kell tanulni néhány szót. Az emberek szeretik, ha valaki megpróbálja beszélni a nyelvüket. Még akkor is, ha nem tökéletesen. A legfontosabb dolog az, hogy válaszoljunk a vendégszeretetükre. Ez mindenhol így van. Az emberek főzni akarnak nekünk, meg akarnak kínálni étellel. Amit nem szabad tenni, az az, hogy azt mondjuk: „Ó, köszönöm, nem, inkább valami angolosabbat szeretnék.” Élvezni kell. Nyitottnak kell lenni. Készen kell állni arra, hogy találkozzunk a gyerekeikkel, a feleségükkel, a családjukkal. Készen kell állni mindenféle emberi kapcsolódásra. Soha nem lehet pontosan tudni, hogyan alakul. Néha remekül működik, néha nem. De egy dolgot biztosan mondhatok: azok az emberek, akiknek a legkevesebb pénzük és vagyonuk van – gyakran ők adják a legtöbbet. És ugyanígy azok, akiknek a legtöbbjük van, gyakran azok, akiktől a legnehezebb őszinte választ kapni.

Tünde T. Guildford: – Egy egész életnyi utazás, könyvírás és televíziós műsorkészítés után többet tud ma az emberekről, mint amikor elindult az első útjaira?

Michael Palin: – Azt hiszem, azt tanultam meg, hogy a világ sokkal hozzáférhetőbb, mint korábban gondoltam. Létezik egy olyan szemlélet, amely külön akar választani bennünket egymástól. A nacionalista szemlélet. Azt mondja: „Mi ilyenek vagyunk, ők olyanok – ők az ellenség.” Én azonban nagyon kevés valódi ellenségeskedéssel találkoztam az összes utazásom során. Néhány fegyveres határőrt leszámítva szinte senki sem akar megölni senkit. Az emberek együtt akarnak élni másokkal. Meg akarnak érteni bennünket. Érdekli őket a tapasztalatunk, és örömmel osztják meg velünk a saját tapasztalataikat. És szerintem ez reménykeltő. Ezért mondom azt, hogy az utazásaim összességében reménykedőbbé tettek. Ugyanakkor nagyon szomorú látni, mi történik a világ bizonyos részein, ahol ez nem működik. Ahol az emberek nem tisztelik egymás véleményét, vagy egyszerűen nem tisztelik egymást.

Tünde T. Guildford: – Hosszú utazásai után reménykedőbb lett az emberiséggel kapcsolatban, vagy inkább óvatosabb?

Michael Palin: – Valójában inkább reménykedőbb. Általánosságban azt érzem, hogy az emberek szeretnek megosztani dolgokat egymással. Sokkal több bennünk a közös, mint amennyi különbség van közöttünk. Ugyanakkor aggaszt az a rettenetes hatalom, amely egyes emberek kezében összpontosul. Az, ahogyan ezt a hatalmat használják. Az, ahogyan fegyvereket használnak, és az, ahogyan embereket ilyen könnyedén meg lehet ölni. Azt gondolom, hogy ez kordában tartható: nem hiszem, hogy el fogja pusztítani az egész világot. De úgy érzem, hogy ma valahogy nagyon nehéz lecsillapítani az embereket. Talán a közösségi média miatt is. Az emberek egyre dühösebbek, és úgy tűnik, sokan a dühöt ugyanolyan fontosnak tartják, mint a szeretetet, a ragaszkodást vagy a kedvességet. Úgy érzik, hogy feltétlenül el kell mondaniuk, mi minden miatt dühösek. Persze bizonyos mértékig lehet dühösnek lenni. De amikor a düh olyan szintre jut, amilyet Trumpnál vagy Netanjahunál látunk, akkor az szerintem komolyan veszélyes. Ez valamelyest mérsékli az optimizmusomat, de ennek ellenére továbbra is reménykedő maradok.
Van még valami, amit sok helyen tapasztaltam a világban, különösen talán Afrikában. Erről ma este is beszélhetünk. A férfiak gyakran csak álldogálnak és várnak, miközben a nők szervezik és működtetik a dolgokat. És azt hiszem, minél többet halljuk a nők hangját a világban, annál jobb lesz.

A tíz percből végül majdnem fél óra lett. Mert szeret mesélni, és mert láthatóan ma is ugyanúgy kíváncsi az emberekre, mint amikor több mint három évtizede elindult első nagy útjára a világ körül.