Ez a ház 210 millió fontba, átszámítva 86,6 milliárd forintba került. Akkor miért nem lakik benne senki?

A Guardian nevű brit napilap nemrégiben egy különös házról közölt riportot. Pontosabban nem is házról, hanem egy egész házsorról, amelyet az évek során egyetlen monumentális palotává alakítottak át London egyik legelegánsabb negyedében, Knightsbridge-ben. A 2–8A Rutland Gate címen álló épület legutóbb 2020-ban cserélt gazdát, és 210 millió fontos vételárával brit rekordot döntött. Ez lett Nagy-Britannia legdrágább háza. Negyvenöt szoba, huszonnégy márvány fürdőszoba, fedett medence, négy lift és száztizenhat ablak, amelyek közül hatvannyolc a Hyde Parkra néz. Mindez lenyűgözően hangzik. Csak egyetlen apró gond van vele.

Senki sem lakik benne. Pontosabban majdnem senki.

A ház egyetlen állandó lakója egy hajléktalan, valamikor jobb napokat látott egykori újságíró, aki évek óta a tornácon él egy sátorban. A világ egyik legdrágább lakóingatlanának kizárólagos használója momentán ez a koldusszegény, teljesen nincstelen férfi.

Első pillantásra ez elég bizarr történetnek tűnik. Hírlapi kuriózumnak, semmi másnak. Olyan esetnek, amelyről az ember elolvassa a cikket, megcsóválja a fejét, majd továbblapoz. Csakhogy a Rutland Gate nem kivétel. Sokkal inkább egy olyan jelenség szimbóluma, amely az elmúlt évtizedekben szinte észrevétlenül alakította át London, majd később a világ számos nagyvárosának arculatát.
Mert a valódi kérdés nem az, hogy miért nem lakik senki ebben a házban.
Hanem az, hogy mikor és hogyan szűnt meg a ház otthonnak lenni.

Az emberek évezredeken át ugyanazért építettek házakat. Védelmet kerestek bennük az időjárás viszontagságaival és a leselkedő veszélyekkel szemben. Családot alapítottak bennük. Gyermekeket neveltek fel a falaik között. A ház a közösség alappillére volt. Szomszédok, utcák, városrészek kapcsolódtak össze általa. A ház elsődleges értékét az adta, hogy milyen jól vagy rosszul lehetett élni benne.

Ma egyre gyakrabban valami egészen más adja az értékét. Az ára.
A világ leggazdagabb negyedeiben a ház lassan elveszíti eredeti funkcióját, és pénzügyi eszközzé válik. Olyan vagyontárggyá, amelyet nem használni kell, hanem birtokolni. Nem lakni benne, hanem őrizni. Nem otthonként, hanem befektetésként tekinteni rá.

A jelenség leglátványosabban London bizonyos részein figyelhető meg. Knightsbridge, Belgravia vagy Kensington utcáin sétálva az ember könnyen azt hihetné, hogy a világ egyik leggazdagabb és legélénkebb városrészében jár. A homlokzatok ragyognak. A parkok gondozottak. A portaszolgálatok működnek. A biztonsági kamerák figyelnek.

Aztán beköszönt az este. És sok ablak sötét marad.

A BBC rendszeresen foglalkozik ezzel a témával. Dokumentumfilmek készültek ezekről az üresen álló épületekről. Takarítók, portások és ingatlankezelők mesélnek arról, hogy bizonyos házak tulajdonosai évente egyszer jelennek meg néhány napra vagy hétre. Mások még annyira sem. A házak közben várnak. Elhagyatottan és üresen.

Mintha egy nagy gonddal felépített filmgyári díszletváros állna a valódi város helyén.
A jelenség mögött a globalizált vagyon áll. A pénz ma már nem ott él és létezik, ahol keletkezett. Egy szaúdi herceg Londonban vásárol házat. Egy kínai milliárdos New Yorkban. Egy orosz oligarcha a francia Riviérán. Egy amerikai befektető Szingapúrban. A világ leggazdagabbjai ugyanazokat a helyeket keresik: a biztonságosakat, a stabilakat, a presztízst jelentőket.
A ház pedig egyre inkább bankszámlává válik. Vagy még inkább páncélszekrénnyé.
A vagyon parkolóhelyévé minősül át. Az infláció elleni védelemmé. Esetleg szimplán státuszszimbólummá.

A Guardian által bemutatott palota történetében offshore cégek, adóparadicsomok és nehezen követhető tulajdonosi láncok jelennek meg. Néha azt sem lehet pontosan tudni, ki a végső tulajdonos. A ház fontosabbnak tűnik, mint maga az ember, akié az ingatlan.

A Knightsbridge negyedben álló ház, mint már jeleztük, nem kivétel. Londonban 2025-ben több mint 105 000 üres lakást és házat tartottak nyilván, ami a város teljes lakásállományának mintegy 2,5 százaléka. A hosszú ideje lakatlan ingatlanok száma meghaladja a 36–38 ezret. Egyidejűleg több mint 340 000 londoni háztartás vár valamilyen lakhatási megoldásra. A statisztikák önmagukért beszélnek: miközben rengeteg lakás üresen áll, emberek százezrei keresnek otthont, kevés eséllyel. Az is köztudott, hogy Angliában jelenleg az üres vagy nem lakott ingatlanok teljes száma már egymillió fölött jár. Elképesztő nem? Ebben a helyzetben nem az a kérdés, hogy van-e elég ház. A kérdés inkább az, hogy mire használjuk őket.
És London példája, még csak nem is egyedülálló.

Monacóban a világ leggazdagabbjai vásárolnak lakásokat presztízsből. A francia Riviérán egész utcák várják az évente néhány hétre, kizárólag a szezonra ideérkező tulajdonosokat. A svájci Alpok luxusüdülőiben, Dubaj felhőkarcolóiban vagy Manhattan bizonyos negyedeiben ugyanez a folyamat figyelhető meg. A lakás egyre kevésbé lakás, és egyre inkább vagyontároló eszköz csupán.

A jelenség tehát nyilvánvalóan nem brit sajátosság. Nem vagyunk naívak, mégis rácsodálkozunk a tényre, hogy Angliában több mint 300 000 hosszú ideje üresen álló lakást tartanak nyilván, az összes nem lakott lakóingatlan száma pedig meghaladja az egymilliót. Mint mindig, ebben az esetben sem vezet jóra a köldöknézegetés. Érdemes messzebbre tekinteni. Mit tapasztalunk? Semmi meglepőt. Egyidejűleg hasonló folyamatok figyelhetők meg Monacóban, a francia Riviérán, Manhattan luxustornyaiban, Dubaj új negyedeiben vagy a svájci Alpok elit üdülőhelyein. A lakás arrafelé is hasonló metamorfózison esik át, és egyre gyakrabban nem lakhatási célokat szolgál, hanem a globális vagyon tárolásának eszközévé válik. Micsoda paradoxon az, hogy miközben a világ jelentős részén állandósult a lakhatási válság, közben soha nem látott mennyiségű lakóingatlan áll üresen, bármerre nézünk.

Csak hangulatfestésként, a teljesség igénye nélkül vegyük sorba merrefelé érdemes nézelődni ebben a témában. A képzeletbeli körutazásból vétek lenne ha kihagynánk a következő helyeket:

• Monacót – ahol a világ leggazdagabbjai vásárolnak lakásokat presztízsből és vagyonparkolás céljából.
• A francia Riviérát – Cannes, Antibes, Saint-Jean-Cap-Ferrat, Saint-Tropez környékét.
• A svájci Alpok luxusüdülőit – Gstaad, St. Moritz, Verbier vidékén.
• Dubajt és Abu-Dzabit – ahol teljes lakónegyedek épülnek befektetési céllal.
• New Yorkot, különösen a Manhattan déli részén álló luxustornyokat.
• Hongkongot és Szingapúrt, ahol a lakás szintén gyakran vagyonmentő eszköz.

Visszatérve Londonba, a Rutland Gate tornácán élő Andrew Fernstedt egyértelműen több mint egy hétköznapi, hajléktalan ember. Nem azért érdekes, mert az utcán él. Hanem azért, mert ő az egyetlen ember az egész történetben, aki valóban használja a házat.

A palota tulajdonosai jönnek és mennek. A befektetők változnak. A cégek átalakulnak. A hajléktalan férfi viszont évek óta folyamatosan ott él. Virágokat nevel a teraszon. Beszélget a szomszédokkal. Ismeri a környéket. Igazából több kapcsolata van a házzal, mint azoknak, akik birtokolják. Különös nem?
És itt válik igazán nyugtalanítóvá a történet.

Mert amikor egy ház már nem otthonként működik, akkor nem csupán az ingatlan funkciója változik meg. A város is átalakul körülötte. Az utcák elveszítik lakóikat. A közösségek fellazulnak. A jelenlétet felváltja a tulajdonlás.

Mit árul el mindez a társadalomról?

Gondoljunk csak bele. Régen a gazdagok és a szegények ugyanabban a városban éltek. Most már nem feltétlenül. A leggazdagabbaknak ma már nem kell folyamatosan jelen lenniük. Tipikusan nincsenek is jelen. Nem szeretnek szem előtt lenni. Nekik elég a tudat. Elég birtokolni.
A folyamat végén ott áll egy gyönyörű épület. Tökéletes homlokzattal. Kiváló címmel. Óriási értéket képvisel. De szinte halott, nincs benne élet. Sem sírás, sem nevetés.
A lakhatási válság talán nem is ott kezdődik, hogy kevés a ház. Hanem ott, hogy egyre több háznak már nincs lakója. Nem élnek bennük családok, gyerekek.
A Guardian újságírója egy 210 millió fontos londoni palotát mutatott be. Valójában azonban nem csupán egy házról írt a kolléga. Hanem korunk egyik legkülönösebb ellentmondásáról. Amit tömören így lehet megfogalmazni:

A 21. században egyre több ház nem azért létezik, hogy lakjanak benne.
Régen a házban emberek laktak. Ma egy részükben inkább a pénz lakik.

És ez Londonban, Monacóban, Dubajban, Manhattanben és részben Budapesten is ugyanaz a történet.
Manapság a házak jelentős része már nem azért épül vagy nem azért vásárolják meg, hogy emberek éljenek bennük. Hanem hogy biztosabb helyen legyen a pénz, mint a bankban. Ennek a jelenségnek vagyunk tanúi világszerte. Végül is a ház ugyan megmarad. Az otthon viszont eltűnik. A helyén pedig ott marad a hiány és mi közben azt érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben.

Egy kis épülettörténet:

1982 óta a Rutland Gate 2–8a szám alatti ingatlan a holland Antillák adóparadicsomában, Curaçaón bejegyzett Yunak Corporation tulajdonában áll. A ház a libanoni volt miniszterelnök és milliárdos üzletember, Rafic Hariri londoni rezidenciája volt 2005-ben bekövetkezett meggyilkolásáig. Hariri halála után a házat ajándékba adták az akkori szaúd-arábiai koronahercegnek, Sultan bin Abdulaziz Al Saudnak (1928–2011), aki üzleti kapcsolatban állt Haririval. A ház eladhatatlan maradt, majd 2015 elején 140 millió fontra becsülték az értékét.

2015 júniusában az ingatlan berendezési tárgyait kétnapos, 1252 tételből álló árverésen bocsátották eladásra. Az eladásra kínált tárgyak között voltak muránói üvegcsillárok, aranyozott papírkosarak és 24 márvány fürdőszoba.

2020 áprilisában Cheung Chung-kiu kínai üzletember 210 millió fontért vásárolta meg az ingatlant, ami ezzel messze a legdrágább házzá tette, amelyet valaha eladtak az Egyesült Királyságban

2022 októberében arról számoltak be, hogy a vásárlás mögött végül Hui Ka Yan, az Evergrande alapítója és elnöke, egykor Kína leggazdagabb embere állt, és hogy az ingatlant ismét eladásra kínálták. Az átláthatósági törvények későbbi módosításai megkövetelték a végső kedvezményezett azonosítását, akinek a neve Hui felesége, a kanadai Ding Yumei volt.

Miután az Evergrande 2024-ben csődbe ment, a házat a felszámolók nem tudták lefoglalni, mivel Ding nevén volt bejegyezve; ő azonban nem tudta eladni, mivel vagyonát befagyasztották, így a ház sorsa bizonytalanná vált.

2026-os állapot szerint a ház körülbelül 2015 óta áll üresen. 2023 óta a svéd Anders Fernstedt, aki egyébként hajléktalan, a ház előtti tornácon él. Korábban szabadúszó tényellenőrként dolgozott a The Economistnál, és a környéken „Hattyúsuttogóként” ismerik. A ház előtt nagy cserepes növénygyűjteményt tart fenn…