„A középkori Európa népei olyan fiktív »ősnépekben« tanultak meg hinni, amelyeket a késő antik történeti, geográfiai és néprajzi ismeretek középkori maradványaiból írástudóik konstruáltak meg számukra; az eredetteóriák aztán annak arányában váltak mítosszá, ahogy a hit meggyökeresedett.”
(Szűcs Jenő)

A 20. század kiemelkedő magyar történésze Szűcs Jenő 1928 július 13-án született.

„Történészként Szekfűhöz hasonlóan őt is elsősorban a magyar társadalom fejlődés-problémái foglalkoztatták. Őt azonban kezdettől fogva a középkor érdekelte, tehát a válaszokat is annak történetében kereste. A torzult társadalomszerkezet fő okát, mint annyian mások, a túl késői és felemás polgárosodásban látta, és ennek okait kutatta már első, fiatalkori művében (Városok És kézművesség a XV. századi Magyarországon, 1955), ahol hatalmas forrásanyagon mutatta be, hogyan és miért torpant meg a magyarországi városfejlődés – és ezzel a polgári kibontakozás folyamata – a középkor végére.

Noha egyes részmegállapításait a kutatás azóta módosította, a könyv máig alapmunkának számít, és ami még nagyobb szó, ma is bízvást kiadható lenne. Ellen-tétben az akkori szakkönyvek zömével, mindvégig tárgyszerű érvelésen alapul, nem a doktriner korszellem, hanem a szerzőre jellemző független, a sémákat fölényesen félresöprő gondolkodás hatja át. Szűcs ezt a művét jórészt még diákéveiben írta, és mindössze huszonhét éves volt, amikor megjelent. Egyszeriben tekintélyes történésszé lépett elő, és munkáját beiktatták az egyetemek kötelező olvasmányai közé.

Ehhez képest feltűnő, noha a kor ismeretében nem meglepő, hogy csak alkalmazottként kapott állást az Országos Levél¬tárban, ahol kutatásra természetesen a kívántnál jóval kevesebb ideje jutott. Ekkoriban leginkább XVI-XVIII. századi iratok lajstromozásával, leltáruk összeállításával kellett foglalkoznia, de ezt is a rá jellemző precíz alapossággal végezte.

Csak nyolc évvel később, 1960-ban hívta meg Molnár Erik a MTA Történettudományi Intézetébe, ez¬óta ott dolgozott, immár zavartalanul, mint tudományos kutató, majd 1976-tól mint az akkor létrehozott középkori osztály vezetője, 1988-ban történt, fájdalmasan korai haláláig. Oktatni, noha előadónak is kiváló volt, csak utolsó éveiben nyílt alkalma: meghívott professzorként nem egészen három szemesztert tarthatott még a budapesti egyetemen. Előadásain zsúfolásig megtelt a terem, de arra, hogy a szó valódi értelmében tanítványokat neveljen, ez az idő már kevés volt.”
(Engel Pál: Vázlat Szűcs Jenőről)
*
„Ez a tudós politikai gondolkodó a történelem tudósainak is példát mutatva volt tudatában annak hogy a „történések” mögött a századokon át nyúlóan hosszú távon is bizonyos „szerkezetek” a lényegesek melyek a jelen számára egyszerre jelölnek ki határokat és kínálnak lehetőségeket”.
(Szűcs Jenő Bibóról)
*
Szűcs Jenő kedvenc Bibó-idézete:
„Nem hiszek a történelem százszázalékos szükségszerűségekben, hanem hiszek bizonyos nagy vonalakon belül több-kevesebb lehetőségben, melyet lehet elpuskázni, és lehet szerencsés vágányokra irányítani.”

Szűcs Jenő nem volt igazi tanárfajta: akinek a gondolatai részben éppen az órákon formálódnának. Töprengő, a maga zárt belső világában viaskodó elme: neki a tanítás munka volt mindenképpen. Mégis, abban a pár évben, amikor tanított, amikor – túl- téve magát a kései felkérés és a kinevezési procedúra alig dokumentálható apró meg¬aláztatásainak sérelmein – a katedrára állt: ő volt a Bölcsészkaron a valódi élmény, az esemény; nem volt más senki hozzá fogható Karunk tanárai közül.

A Kar eredendő hátrányos adottságain nem tudott változtatni: a latin és az általános műveltség nyomasztó hiányán, a történelemtanítás hétköznapjainak és átlagának tartós szellemtelenségén. De legalább a jelenlétével jelezte: lehetséges valami más is.S mégis: Szűcs Jenő mint tanár és mint formatív személyiség mindig is nagyobb hatást tudott kifejteni beszélgetésben, napi munkálkodásban, akár még írásban is, mint ami a katedrán megadatott neki.

Történetíró volt: a töprengő személyiség inkább megnyílt a papír fölött, mint szabad előadásban.Ezen a helyen nyugodtan és felelősséggel mondhatom: elmúlt fél évszázadunkban, talán Hajnal István mellőztetése óta, kétségkívül Szűcs Jenő a legjelentékenyebb történetíró Magyarországon. Igazi nagytörténelem, amit művelt, valódi nagy történetírás. (…)

Az ő igazi iskolája éppen nem „iskola” volt. Nem tanterem: szűkebb, laza szakmai és baráti kör, s a tőle tanulásra önként vállalkozók tágabb, de nehezen megfogható közege. Katedra nélküli professzor, egyetem nélküli tanár; tanszék levéltári kutatószobában, könyvtárban és íróasztal, ernyős íróasztali olvasólámpa mellett. A jó – hatékony – egyetem nem mindig ott van, ahol az épület áll, ahol hallgatók nyüzsögnek, ahol címeket, igaz, manapság csak alacsonyabb címeket, lehet szerezni.

Valódi egyetem csak ott lehetséges, ahol szellem van: autonóm tudományos személyiség. Szűcs Jenő munkássága sokaknak tanszék nélkül is valódi egyetem volt: lehetőség a tudományosan is termékeny jelenben élésre, a történelemben gondolkodásra.
(Komoróczy Géza: Szűcs Jenő egyetem nélküli tanár)
*
Szűcs szerint Európa nem tagolatlan, osztatlan egész, hanem három régióból álló konglomerátum. Egy olyan háromosztatú rendszert vázolt tehát fel, amelyben két autochton, egymástól lényegi pontokon különböző struktúra alakult ki, a keleti, amelynek jellemzői a cezaropapizmus, az expanzív terjeszkedés, a lassú növekedés, a társadalmi rang szerinti hierarchia, s végül az autokratikus hatalomgyakorlás, illetve a nyugati (Europa Occidens), amelynek jellegzetességeiről továbbiakban még bőven lesz szó.[13]

A kettő közé szorult egy harmadik, nem autochton, hanem mintakövető közép-kelet-európainak nevezett régió, amely többé-kevésbé a cseh, lengyel és a magyar királysággal azonos, s amely bár nem rendelkezik önálló struktúra és rendszerképző erővel, ugyanakkor mind a keletitől, mind pedig a nyugatitól különbözik. Inkább a nyugatihoz áll közelebb, mivel görög-római, keresztény és latin nyelvű hagyomány jellemzi, ugyanúgy, mint a nyugati országokat. Ez a régió tehát a nyugati normákhoz igazodott, de a történések kelet-európai közegben játszódtak le, valamint modernizálódása, a struktúrák kialakulása sokkal inkább felülről szorgalmazott módon, mintsem alulról, organikusan és spontán módon történt. Ezen túl bár a nyugatias szerkezetek mindenütt megvannak, de valamilyen formában mind deformáltak, hiányosak, erőtlenek, féloldalasak, ’ritkább alakzatúak’, hol hiányosan csonkák, hol pedig aránytalanul túlburjánzóak.[
(Gyurgyák János: Szűcs Jenő Európa-képe)

    „…tény, hogy a magyar nacionalizmus, eredetében és jellegében, „típusában” a romantikáéhoz, s nem a racionalizmuséhoz áll közel, ahol a XVIII—XIX. század fordulója óta, akárcsak számos más közép-kelet-európai országban, mind az „államnacionalizmus”, mind a „kultúrnacionalizmus” önmaga historizált előképét a régmúlt, azaz a középkor egykori független államiságához (egészen pontosan: egy bizonyos, utólag „nemzetivé” deklarált koronaszimbolikához) fűzött reminiszcenciákban találta meg.” (Szűcs Jenő: A magyar szellemtörténet nemzet-koncepciójának tipológiájához)