„A Vatikáni Múzeumok 3D” ismeretterjesztő filmet két megközelítésben lehet értékelni: amiről szól, és ahogyan a témát feldolgozza. II. Gyula pápa a Laokon-csoport föllelését követően, az 1500-as évek legelején vetette meg a mai több épületre és több gyűjteményre kiterjedő Vatikáni Múzeum alapjait, amely az idők folyamán nyilvánosan is megtekinthető lett, és adott megbízást olyan zseniális mestereknek, akiknek keze munkáját megcsodálni ma is naponta ezrek zarándokolnak el Rómába.
Ez a film nagyvonalú megközelítéssel és a legújabb technika segítségével mutatja fel az olyan rendkívüli művek szépségét, mint az Athéni iskola Raffaellótól vagy Michelangelo Pietàját, freskóit, melyek a Sixtus-kápolnát díszítik, beleértve az Ádám teremtését és az Utolsó ítéletet, valamint egyéb műveket Raffaellótól (Átváltozás), Leonardo da Vincitől (Szent Jeromos), Caravaggiótól, (Levétel a keresztről / Krisztus sírba tétele): vagy 19–20. századi művészektől, köztük Van Goghtól (Elfeledett Pietà), Dale-től, Lucio Fontanától (Madonna) Salvador Dalítól (Kereszthalál). Ez a film a művészetet úgy mutatja be, mint magasztos eszközt, köteléket a művész és a hit vagy inkább a különböző vallások között – kezdve Giotto keresztény hitétől (Stefaneschi triptichon), Chagall zsidóságáig (Vörös Pietà). A görög–római klasszikus művekből olyanokban mélyedhetünk el, mint a Laokoón-csoport a rodoszi Hagészandrosz, Athénodórosz és Polüdórosz szobrászok munkája, a Belvedere torzó Apollóniusztól, amit sokáig Apolló-ábrázolásnak hittek, de manapság leghitelesebb hipotézis a mitikus Heraklésszel azonosítja, az Augustus Prima Porta vagy A kétfogatú kocsi terme. Ezek a művek az állomásai annak az egyedülálló utazásnak, amelynek a Vatikáni Múzeum igazgatója, Antonio Paolucci professzor a méltó kalauza, akit 2007-ben XVI. Benedek pápa nevezett ki erre a posztra.
Marad a másik kérdés: ahogyan a témát feldolgozza. A világon legelőször készítettek ultra HD 4K/3D televíziós kamerákkal felvételeket a Vatikáni Múzeumban és a Sixtus-kápolnában, hogy megmutassák a hit inspirálta remekműveket. A forgatás négy hónapig tartott, felhasználva a legújabb generációs technológiát, hasznosítva a síkból való kitörésre kifejlesztett, rendkívüli térábrázolási technikákat, amit a több mint 40 freskónál és festménynél alkalmaztak. Ez nagyszerű élményt ad, ezzel semmi bajom.
Amivel bajom van, az főként a rendezőnek az a koncepciója, hogy imád szépelegni, művészkedni a műremekek bemutatása között. Látunk városképet kupolákkal, csigalépcsőt érdekes építészeti megoldással, a kamera kocsizgat nyíló és záruló kapukon és termeken át. Ez még elmegy. Vissza-visszatérően vízcsepp csöppen, homok pereg, egy fiatalember arca mereng a mindenkori művész megjelenítéseként meglehetős fölöslegesen, – közben persze megy a bölcselkedő narráció –, néha pedig híres emberek művészettel kapcsolatos aforizmáit halljuk és olvashatjuk. A múzeumlátogatás fizikálisan és szellemileg is fárasztó élvezet, ezek a fölösleges elemek viszont kifejezetten unalmassá teszik a 70 percet.
Hozzá jön ehhez még egy sajnálatos technikai probléma. A forgalmazónak rendkívül drágává tette volna a magyar változatot, ha a narrációt szinkronizálva halljuk. Ehelyett egyfelől feliratokat kell olvasgatni, ami fehér betűkkel világos háttér előtt nem mindig olvasható rendesen, ráadásul elviszi a figyelmet a szemnek fontos művészi információkról, másfelől, amíg magyarul olvasunk, közben hallunk egy angol nyelvű szöveget, amely alatt időnként az eredeti olasz mondatok is átütnek.
Marco Pianigiani rendező, Donato Dallavalle forgatókönyvíró és Antonio Paolucci narrátor munkájára támaszkodva dolgozott, így tehát a pozitív és negatív bírálatból együtt kell osztozniuk. A képek, beállítások gyönyörűek, Luciano Larotonda vágó is kitett magáért, úgy hogy a magyar nézőnek – a negatívumok ellenére is – megéri az élményt, hogy ha másként nem is, de részese lehessen a világ legnagyszerűbb műalkotásainak. A filmet december 18-tól Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházban, továbbá a nagy városok egyes művészmozijaiban lehet megtekinteni.
