Az arcvonásaiban Stingre emlékeztető Martin McDonagh (képünkön) ma a legnépszerűbb angol–ír kortárs szerző a magyarszínpadokon, egy kivételével talán valamennyi művét bemutatták már. A szerző a kortárs dráma csodagyerekének számít. Londonban született, mindössze 45 esztgendős; ír szülei időközben visszaköltöztek szülőföldjükre. Martin 16 éves korában abbahagyta az iskolát, majd rádiójátékok írásával foglalatoskodott, amelyekből 22-t utasított vissza a BBC. Első darabját, a Leenane szépét (1996) nyolc nap alatt írta, Dublinban mutatták be, majd amikor 1997-ben Londonban előadták, a szerzőnek már négy darabja futott szimultán London színpadain. McDonagh ma a Royal National Theatre házi szerzője és számos díj birtokosa. Ismert művei: a Leenane szépe (The Beauty Queen of Leenane) 1996; a Kripli (The Cripple of Inishmaan) 1996; a Koponya Connemarában (A Skull in Connemara) 1997; a Vaknyugat (The Lonesome West) 1997; az Alhangya / Az inishmoor-i hadnagy (The Lieutenant of Inishmoor) 2001; és a Párnaember (Pillowman) 2003. A Six Shooter című filmje „a legjobb rövidfilm” kategóriájában nyert a 2006-i Academy Awards; az Erőszakik (In Bruges) című filmjéért a főszereplő Colin Farrel 2009-ben Golden Globe-ot kapott, és McDonagh-t „a legjobb eredeti forgatókönyv” kategóriában Oscar-díjra jelölték szintén 2009-ben. Ugyanebben a kategóriában a Bafta-díjat viszont már el is nyerte.
A Leenane szépe darab az írországi bemutatót követően Londonban négy Tony-díjat nyert el. Magyarországon elsőként a Vígszínház mutatta be1997-ben, majd egy év múltán a Kaposvári Csiky Gergely Színház. A budapesti Örkény Színház 2004-ben (PartiNagy Lajosfordításában) Piszkavas címmel adta elő. A Centrál Színház most Upor László fordításában játssza.
A szerző különlegessége az is, hogy bár valamennyi darabja Írország nyugati részén játszódik, az író maga csak néhány nyarat töltött ott. Az ő Írországa nem a megfigyelt valóság másolata, hanem az egyéniségén átszűrt, újonnan teremtett világ. Az ő írjei testileg-lelkileg nyomorult, lenézettségtől szenvedő, elvágyódó vagy már minden vágyukról lemondott emberek. A faluban álló nap nincs mit csinálni, csak pletykálni, önmagunkban forrni, s egy nap e feszültségtől szétrobbanva öldökölni. Ebben az értelemben McDonagh inkább ügyesen használja metaforaként az írséget, úgy, hogy velük jellemző kortüneteket állít színpadra. „Amikor ott vagyok, legszívesebben itt lennék. De amikor meg itt vagyok… nem ott lennék a legszívesebben, még jó, hogy nem. De nem is itt, az biztos.” (Leenane szépe)
Ez a dráma a „Leenane-, vagy másként Connemara-trilógia” első része (A connemarai koponya és a Vaknyugat). Leenane egy kicsi település Írország egyik eldugott zugában, a nevének jelentése: ahova a hullámok elérnek. Lakói elszigetelten, csendben élnek az örökös esőben és ködben. Ebben a faluban, pontosabban még attól is messzebb, a hegyen él a negyven éves, lassan szűz vénkisasszonnyá savanyodó Maureen (Pokorny Lia), és zsarnoki természetű, 70 éves anyja, Mag (Pogány Judit). Az ideggondozót is megjárt Maureen számára, aki valaha talán valóban „Leenane szépe” is lehetett, ez egy olyan hely, ahova az álmok halni járnak. Mert az életét jó ideje csak hipochonder, lusta, magát mindenben kiszolgáltató anyjának gondozása tölti ki, boldogságról már ábrándozni sem mer. Egy nap azonban visszatér a városba Pato Dooley (Schmied Zoltán), igaz, részegen, de felfedezi Maureenban a nőt, együtt töltik az éjszakát, a lány számára pedig ez a találkozás úgy tűnik föl, esély lehet a jövőre. Csakhogy ott van Maureen anyja, akinek ez a kapcsolat egyáltalán nem tetszik, a lányának szóló üzeneteket, melyeket a férfi öccse, Ray (Rada Bálint) hoz, elégeti, hogy ezzel megakadályozza az önmagára maradását. Maureen és az anyja élethalálharcba kezd, ami hol borzasztóan nevetséges, hol nevetségesen borzasztó. Az egyre nyilvánvalóbb veszélyt egy ideig a humor oldja föl. A megkeseredett lány igyekszik válogatott bosszantásokkal, kínzásokkal megfelelni, és amikor a hazugságokból és öncsalásokból épült falak már a fejükre dőlnek, bekövetkezik a legelrettentőbb is: Maureen „megoldásként” egy piszkavassal szétveri az anyja fejét. De ilyen áron nem lehet boldogulni, a tervezett bostoni utazás dugába dől, a vágyott férfi más nővel készül házasságra lépni. A testileg-lelkileg összeomlott Maureen pedig – elégetvén az összes, anyjára emlékeztető dolgot – ugyanolyan magányos, kötözködő, öregedő nővé válik. Szinte önnön anyjává változva foglalja el annak helyét élete kilátástalan, magányos romjain, mint Mag, miközben kegyetlen gúnnyal megszólal a rádióban a felvétel, a megkésett Szívküldi, nővéreinek jókívánságaival:
„E darab különleges erejét az adja, hogy egyszerre mulatságos és mélyen megrázó, groteszk haláltánc. A legjobb jelenetek alatt egyszerűen nem lehet eldönteni: sírjunk, nevessünk, vagy borzadjunk” – írja róla a Daily Telegraph.
McDonagh így vall erről: „A kegyetlenség és a komédia közötti határon egyensúlyozok, mert úgy vélem, hogy az egyik megvilágítja a másikat, és megpróbálom a dolgokat egymástól olyan messzire eltávolítani, amennyire csak lehetséges, mert úgy gondolom, hogy a dolgokat a túlzásokkal tisztábban láthatjuk, mint a reális ábrázolás segítségével.”
A Leenane szépe egyszerre könnyfakasztó románc, virtuóz burleszk és groteszk tragédia, ráadásul igazi színészdarab, amit a látott színészi játék piciny hangsúlyeltolódásokkal, de tökéletesen igazol itt is.
Pogány Judit az undorító, zsarnoki vénasszonyból inkább egy kicsit kiszolgáltatott öreg nénit formál, akinek el kell készíteni a levesporból és tejbegrízből álló ebédjét, sőt még a rádió bekapcsolására is mást kell megkérnie. Csakhogy mihelyt egyedül marad, kiderül: mindez a „Törődjetek velem!” kérő-zsaroló színjátéka, mert amiképp a vizeletét ki tudja önteni a mosogatóba, és a más leveleit is el tudja olvasni és égetni, ugyanúgy mindent maga is meg tud csinálni. Mag Folan legnagyobb bűne, hogy lányát még mindig gyereknek tekinti, és önzésből megakadályozza annak minden örömét és boldogságát még akkor is, mikor annak már szinte az utolsó lehetősége válik füstté. Pogány Judit sokszínű játékában benne van ez a ravaszság, de megszelídülten, ami nem rossz értelmezés, az iránta érzett szánalmat növeli, csak épp tompítja az ő felelősségét a bekövetkezett tragédiában. Érzésem szerint McDonagh eredeti szándéka kicsit markánsabban ítéli meg az anya gusztustalan elviselhetetlenségét.
Pokorny Lia pályafutásának egyik legemlékezetesebb állomása lehet Maureen Folan megformálása. Ez a nő naponta hoz áldozatokat az anyjáért, de az, hogy 40 éves korára még csak két férfit csókolt meg, és hogy még nem ment férjhez, ráadásul még mindig szűz – egyre inkább az agyára megy. Be is került egy időre az ideggondozóba, de az, hogy az anyja kihozatta onnan, nem jelenti, hogy már meggyógyult. Felsűrűsödő elkeseredését apró bosszantásokkal próbálja kielégíteni: csomósan hagyja a levesport, a legrosszabb kekszet vásárolja neki, igaz, néha szadista módon olajjal is leforrázza, hogy kiszedjen belőle valami igazságot. Mag gonoszságból hazudik, Maureen inkább öncsalásba menekül, az álmait hiszi megtestesültnek. Ennek a nőnek a legfőbb gyógyszere egy kemény férfiölelés, egy párra találás, és valami levegőváltozás lenne, de anyja épp ettől fosztja meg, nem csoda hát, ha számára Mag a legfőbb rossz megtestesítője.
Az anyagyilkosság nem annyira bosszú, mint megoldás a számára, mert nem számol a következményekkel, még ha meg is úszná a véres tettet. Az életfogytiglani büntetést ezúttal nem bíró, hanem a sors, az égi ítélet méri rá. Pokorny játékában ez a pokoljárás grádicsonként benne van, tisztultabb és elborultabb pillanatok hullámoztatásával.
Schmied Zoltán plasztikusan formálja meg Pat Dooleyt, bár számomra egy picit intellektuálisabb a kelleténél. Pat gyűlöl Angliában lenni, ahol dolgozni kényszerül, mert lenézik őt, de Leenane-ben sem bírja sokáig: a posványos kisváros fojtogatóan hat rá. A férfi hosszú évek óta szeretne a nőhöz közelebb jutni, de távoli munkahelye és gyávasága miatt erre eddig nem adódott alkalom, és balszerencséjükre az első együttlétük sem sikeredik teljesre. Ez egy jó szándékú, de nehézfejű, teszetosza férfi, aki ahelyett, hogy maga intézné a dolgait, sok mindent az öccsére bíz, aki viszont ostobaságból, lustaságból elrontja a dolgokat. Kettejük közül Maureen cselekedetei a férfiasabbak. Nem szerelem az, ami köztük van, de „Leenane szépe” megoldás lehet számára, hogy ő se maradjon egyedül, főleg nem Bostonban. Amikor nem kap választ, mégis lép, és mást vesz el. Schmied játéka, bár nagyon tetszett, számomra ezzel a „férfiatlan” határozatlansággal kissé adós maradt.
Kellemes meglepetés volt Rada Bálint játéka. Ray Dooley inkább az a falusi suttyó, aki McDonagh világába beleillik. Általában bamba tekintettel bámulja a tévét, vagy adja át az üzeneteket, valójában unja, hogy ezekért fel kellett másznia ide, a hegyre, ugyanakkor gyűlöli Maureent, amiért az valamikor elkobozta a hozzájuk bedobott játéklabdáját. A problémák egy része abból adódik, hogy Ray nem úgy teszi a dolgát, ahogyan azzal megbízták, mert buta és lusta. Rada Bálint szerepfelfogásában szépen kiteljesedik ez a jellem is.
Gigor Attila rendezése általában jól követi a szerzői szándékot. Érdekes az a megoldás, ahogy Pat itt, a konyhában mondja el a levelét, miközben kerülgetik, hiszen testi valójában ő másutt van, tehát nincs kapcsolat a szereplők között. Érdekes, bár a néző számára nem teljesen egyértelmű a ház szétesésének folyamata (díszlet Verebes Zoltán). Már az elején elkezdenek leesni tárgyak a polcról, majd a polc maga is lezuhan, de itt még nem tudható, hogy rendezői koncepcióról, és nem egy véletlenül meglökött díszletelemről van szó. A feszület megbillenése, majd a végén a falak megmozdulása persze már egyértelműen jelzik, hogy a hazugságból épült ház nem maradhat épen, erre másfél órája van a nézőnek, hogy ráébredjen.
Nagyon tetszett a darab zenéje, igaz, itt meglehetős konkrét szerzői utasítások vonatkoznak arra, hogy mi szólaljon meg a tévéből, rádióból. Ezek látszólag nem mindig kapcsolódnak a cselekményhez, mégis van előre sejtető, vagy éppenséggel ellenpontozó szerepük, amiképp tragikomikus is, ahogyan az anya által nagyon várt zenés üzenet is csak megkésve, a halála után jön meg.
Upor László fordítása kiválóan hozza azt a lepusztult nyelvhasználatot, amelyen McDonagh hősei beszélnek, makognak, mondatokat ismételnek.
A szegénység, tanulatlanság dadogása nem nemzetfüggő. Martin McDonagh nyelve – állítása ellenére, amely szerint nem ismeri a klasszikus angol és ír darabokat –, egy tőről fakad Synge „A nyugati világ bajnoka” című darabjában használt nyelvével, amikképpen a romániai magyarSzékely CsabaBányavidék-trilógiájáról (Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz) is egyértelműen látni, mennyire hatottaka magyarszerzőre az angol–ír példakép nyelvi és tartalmi hatásai; sőt Egressy Zoltán Portugáljának világa is mennyi rokonságot mutat vele. Ezért is jó, hogy McDonagh több-kevesebb folyamatossággal jelen van színpadainkon, mert amit ő az ír példán bemutat, akár az elmaradott magyar vidékek nyomorúságában is felüti fejét; ha akarom, kis mássággal, akár rólunk is szólhat.
A darab mai, január 24-i premierjét követően az igazi, jó darabok kedvelőinek érdemes lesz jegyet venniük a Leenane szépe valamelyik előadására (január 29., február 8., 24., március 6.), hogy ne maradjanak le egy remek színházi élményről.
Az előadás megtekintését őszintén ajánlom.
