…hanem mert ő az az asszony, aki túlélte Auschwitz-Birkenaut, és aki mindenhová elmegy évek óta, ahová hívják, hogy elmondja az igazságot. Auschwitz felszabadulásának 70-ik évfordulóján ő mondott beszédet Berlinben Angela Merkel mellett. A dolgok lelke című könyvének bemutatóján is őszintén beszélt a pesti Örkény Könyvesboltban a nagyszámú hallgatóság előtt.
Először éppen tíz éve jelent meg „A dolgok lelke” Magyarországon a Tudomány Kiadó gondozásában. De akkor már olvasták Németországban az ottani kiadást. Most a harmadik kiadás alkalmából tartották a könyvbemutatót, ahol Fahidi Éva beszélt az életéről, és válaszolt a közönség nyílt kérdéseire is.
Maga a könyv két család Auschwitz előtti és Auschwitz utáni életéről szól. Aki onnan visszajött, annak az élete erre a két világra szakadt.
– 1989-ben minden valamire való újságban megjelent, hogy keresik azokat a foglyokat, akik az allendorfi hadiüzemben dolgoztak. A görcs beleállt a gyomromba – idézte vissza a pillanatot Fahidi Éva. – Mi az istent akarnak ezek még tőlünk?! Később a többiek is elmondták: ugyanezt érezték. Mégis mindannyian kimentünk, az ott robotolt ezer asszony közül 999-en. Döbbenetes élmény volt, hogy németül beszélnek hozzánk, ugyanazon kulisszák között – kedvesen. A németek szembenéztek a történtekkel. Nem egy családot ismertem meg később, ahol a gyerekek nem tudtak azonosulni a szüleikkel, és szakítottak velük.
Amikor az első beszédemben Németországban, 1990-ben, azt mondtam: „Nagyon nehéz szívvel jöttünk ide, eljöttünk, de megbocsátani nem tudunk”. A második beszédemben, amikor már egy hétig ott voltunk, és élveztük azt a sok kedvességet, figyelmet, kijött a számon: „Köszönöm, Stadtallendorf”. Abban a városban, ahol a tábor volt, ott maradtak az üres barakkok, ahol a háború alatt 17 ezer ember volt összezsúfolódva. Ma ezen a helyen 42 nemzetiség él együtt.
Fahidi Éva ötven hozzátartozóját vesztette el. Debrecenben egy katolikus leánynevelő intézetben tanult, és felvételizni készült a Zeneakadémiára. Ebből az életből vitték el. Huszonöt évig egyáltalán nem tudott beszélni arról, amit történt.
– Úgy éreztem, ha az ember hagyná, hogy előjöjjön, biztos megbolondulna. De aztán egyszer csak eljön az idő, hogy feltörjenek az emlékek. Akik beszélni tudunk róla, nekünk talán megkönnyebbülést ad, hogy végre már beszélhetünk, és nem kell elnyomni – mondta ott a könyvesboltban, higgadtan, el-elgondolkodva.
Valaki azt kérdezte: van-e benne gyűlölet?
– Hallatlanul izgalmas, hogy 70 év után hogyan tudja az ember feldolgozni a félelmet. Akkor nagyon hamar megtapasztaltam az összefüggést a félelem és a gyűlölet között. Aztán végig kellett mennem azon a folyamaton, ahogy az ember ki tudja irtani magából a gyűlöletet. Nagyon tudatosan. Én, Fahidi Éva, eljutottam ennyi idő alatt, hogy nem fertőzöm a lelkemet a gyűlölettel. Én megbocsátottam – a magam nevében. De a 11 éves húgom nevében? Ő mit mondana, hogy 11 évesen akart-e meghalni? Anyám 39 éves volt. Ereje teljében. Ő akart megfulladni 39 évesen a gázkamrában? Én bocsássak meg az ő nevükben? De egy biztos: a gyűlölet gyűlöletet szít, és nem lehet gyűlölködve normális életet élni…
Egy kicsit maga elé nézett, egy pillanatnyi csend volt, de folytatta:
– Mindannyian, akik túléltük Auschwitz-Birkenaut, azt a pici kis mozdulatot Mengele kezével, naponta felidézzük. Hatszor? Hatvanszor? Mindig eszembe jut.
– Most lesz alkalmam, áprilisban, hogy szembenézzek egy igazi SS-szel. Aki túlélő, tudja, hogy annak idején nem volt szabad egy SS szemébe nézni. Nekem most abban lesz részem, hogy egy 93 éves SS-nek, aki jó egészségnek örvend, a szemébe nézzek egy bírósági tárgyaláson. 1942–44 között Birkenauban szolgált. Az ő feladata volt, hogy a foglyoktól előkobzott tárgyakat összegyűjtse, válogassa és eljuttassa Németországba.
– Sok periratot elolvastam. Mindegyikben azt mondták a vádlottak, hogy ahol ők tevékenykedtek, ott nem voltak gyilkosságok. Ezt merik mondani!
– Hogy lehet az, hogy Birkenau közelében, a falvakban senki sem csinált semmit a tábor foglyai érdekében? – kérdezte egy asszony.
Fahidi Éva kicsit hallgatott, és higgadtan, vagy inkább fegyelmezetten válaszolt:
– A vagonba tuszkolás előtti utolsó parancs az volt, hogy mindenki annyi holmit vihet magával, amennyit elbír. Egy kis hátizsáknyit. Az emberek ott álltak az utcán, és nézték, ahogy vonult a sor. Miért nem mondták, hogy ne menjetek?!
– Milyen munkát végeztek ott, a gyárban a nők? A lőszergyártáshoz szakértelem is kell – akarta tudni egy férfi.
– 1942. január 20-án, a Berlin-Wannseeban tartott konferencián pontosan kidolgozták, hogy a 19–40 év közötti foglyokat dolgoztatni kell, mielőtt elpusztulnak. Úgy találták, hogy kilenc hónap alatt veszítik el a munkaképességüket. Az allendorfi lőszergyárban, ahol mi dolgoztunk, a munka minden fázisa úgy volt megszervezve, hogy rabszolgaként kellett végezni. Naponta 600–800-szor kellett megemelni a lövedékeket, amelyekről később egy iratban olvastam, hogy egyenként 50 kilósak voltak. Párban dolgoztunk, nyolcszázszor emeltük meg és raktuk odébb a fél mázsás lövedékeket, még akkor is, amikor mi már csak 40 kilósak voltunk. Az volt a szerencsénk, hogy a nyolcadik hónap után szabadítottak fel bennünket a szövetségesek.
– Találkozott holokauszttagadóval?
– Igen. Piliscsabán egy iskolában. Egy gyerek volt ilyen.
Némi moraj hullámzott át a termen, amikor egy asszony jelentkezett, hogy szólni szeretne. A piliscsabai iskola egyik tanárnője is eljött a könyvbemutatóra. A piliscsabai pedagógus elmondta, hogy amióta Fahidi Éva ott járt náluk, nagyon sok minden megváltozott. A gyerekek, a tanárok és a szülők is egészen másképp viselkednek, gondolkodnak vészkorszakról és a következményekről. Ma Magyarországon mintegy 100–150 pedagógus foglalkozik a holokauszt tanításával.
– Volt-e boldog az életében?
– Mi a boldogság? – töprengett el a kérdésre Éva – Húszévesen azt gondoltam, hogy ha az ember egy demokratikus államban él, és nem szól bele a történelem a magánéletébe, mi csak tudjuk, mekkora boldogság ez! De később arra jutottam, hogy az ember életében két szint van: az otthoni, meg a munkahelyi élete. Otthon, ha azzal a néhány emberrel, akivel egy családot alkot, harmonikus légkört tud kialakítani, az nagyon jó. És ha a munkahelyén is, ahol az egyik ki akarja nyitni az ablakot, a másik be akarja csukni, az egyik folyton beszél, a másik alig, és velük is harmonikusan tud együtt élni, akkor ez maga a boldog élet. – Egy pillanatra elgondolkodott, majd kis mosollyal felidézte – németül – Goethe Faustjának utolsó mondatait, amit a közönség kedvéért magyarul is elmondott:
„Csak földi példakép
minden mulandó;
itt lesz a csonka ép
s megbámulandó;
mit nincs szó mondani,
itt végbe ment;
az Örök Asszonyi
vonz odafent.”
