Kora délelőttől kora délutánig tartott a megemlékezés ma a felső-ausztriai Linztől nem messzi Mauthausen közelében. Az eseményről az osztrák televízió ötórás, maratoni helyszíni közvetítéssel tájékoztatta országot-világot. Miközben a tévé munkatársai percről percre beszámoltak az egykori koncentrációs tábor helyén létesített nemzetközi emlékhelyen történtekről, a bécsi stúdióból neves történészek kommentálták, magyarázták a Mauthausenban hét év alatt történteket, bontották ki az igazságot a fasizmusról, a nemzeti szocializmusról, nem kímélvén saját elvakult, tömeggyilkos osztrák honfitársaikat sem, akiknek az osztrák Hitlerrel az élen fő szerepük volt a fajelmélet kidolgozásában, a második világháború kirobbantásában, a vészkorszak, a holokauszt előidézésében és üldözöttek millióinak a meggyilkolásában.
A nem múló, napjainkban fölrészünkön és a világ sok pontján új erőre kapott intolerancia, fanatizmus és megkülönböztetés mindennél időszerűbbé teszi az emlékezést a hét-nyolc évtizeddel ezelőtt történtekre, és sürgető a tanulságok levonása az egykori részvétlen magatartásból, mert a történelem akár megismétlődhet, a fejlemények emberek millióinak a halálához, megsemmisítéséhez vezethetnek.
A mauthauseni megemlékezést az a néhány személy nyitotta meg, aki túlélte a borzalmakat, a megaláztatásokat, a betegségeket a koncentrációs táborban és külső táboraiban. Végig jelen volt a felvonuláson, koszorúzásokon, emlékbeszédeken Heinz Fischer osztrák köztársasági elnök, Doris Bures, a parlament elnök asszonya, Werner Faymann szövetségi kancellár és helyettese, Reinhold Mitterlehner, az osztrák kormány számos tagja, továbbá megjelenésükkel lerótták kegyeletüket mindazon érintett országok magas rangú képviselői, amelyeknek állampolgárait ebbe a koncentrációs és haláltábor-hálózatba hurcolták, tartották fogva, gyilkolták meg tízezer számra. Az első magyar fogolyszállítmány 1944. április 25-én érkezett Mauthausenba vidéki helységekből, majd más haláltáborokból, az utolsó, mintegy ötszáz személy november 26-án Budapestről.
A nemzeti küldöttségek mellett egykori ellenállók, antifasiszták, vallási közösségek, politikai és tömegszervezetek tagjain kívül az áldozatokra és az egyre kevesebb túlélőre tisztelettel emlékező, a fasizmust, a népirtást, a terrort, az embertelenséget, a faji, vallási, mindennemű megkülönböztetést elítélők ezrei is részt vettek a ma délelőttől kora délutánig lezajlott főhajtásban, koszorúzáson. A legnépesebb, négyezer fős (!) küldöttség Olaszországból érkezett Mauthausenba.
Szívszorító megemlékezéseket hallhattak a felszabadulási emlékünnepségen részt vevők, köztük igen nagy számban fiatalok, a többi között ötszáz szovjet katonatiszt 1945 februárjában lezajlott kitörési kísérletről. Az SS és a rendőrség hajtóvadászatot rendezett a kijutottak fölkutatására és elfogására: 489-et lelőttek, halálra vertek, leszúrtak közülük. Szívszorító volt hallani, hogy az SS által „nyúlvadászatnak” nevezett akcióban a hitlerjugend (a német fasiszta ifjúsági szervezet) tagjai és a polgári lakosság is részt vettek. A többi között elhangzott az örök igazság: „Az egykori embertelenség ellen a leginkább úgy küzdhetünk, ha harcolunk napjaink embertelensége ellen”. A szónok szolidaritásra szólította föl hallgatóságát azok iránt, akik nem Európából, hanem Európába menekülnek, és a tengeren életüket kockáztatják.
Max Rodriguez-García, az egyik túlélő, akit 19 évesen hurcoltak koncentrációs táborba, hangoztatta: „Afrikában senkit sem kímélnek, gondolkodás nélkül lelőnek gyermeket, nőt, férfit… Az emberiség nem tanult a történelemből. Ezért is kötelességünk, hogy őszintén, világosan, egyértelműen elmagyarázzuk a fiataloknak, mi történt egykoron. Örülök, hogy szép számmal ide is eljönnek, és a kor tanújaként elmondhatom nekik is igazságot.”
Egy másik túlélő, Aba Lewit, akit „csak azért internáltak és hurcoltak tizenhat évesen koncentrációs táborba, mert zsidó vagyok”, elmondta, miként vágták ki fogolytársai egy zsebkéssel a testéből az őt ért puskagolyót, és hogyan sikerült fél éven át elbújnia a táborban, hogy életét mentse. „A legborzasztóbb, hogy én túléltem, de sokan másoknak ez nem sikerült…”
Mauthausen és melléktáborai különösen hírhedtek voltak a személyzet kegyetlenségéről. Mindennaposak voltak a túlhajszoltság miatti halálesetek. A náci zsargon a foglyok maximális kizsákmányolását „a munka általi megsemmisítésnek” nevezte. Mauthausenban máig fennmaradt „a halál lépcsője”, amelyen a foglyoknak gyakran a sajátjukkal azonos súlyú gránitköveket kellett cipelniük. Sokan eközben lelték halálukat, lezuhantak, vagy végső elkeseredettségükben öngyilkosok lettek.
Mauthausen és melléktáborainak foglyai által (mindenekelőtt kőfejtésből a náci megalomániás építkezésekhez) megtermelt nyereséget az SS és a Deutsche Erd- und Steinwerke tette zsebre. Mauthausenben és hét melléktáborában 1938–45 között legalább százezer embert gyilkoltak meg, a kétszázezer internáltnak a felét.
Képek: ORF 2 /Osztrák Televizió
