– Hogy van, professzor úr?

– Köszönöm, jól, mintha csak újjászülettem volna. Szent Péter megcsörgette ugyan a kulcscsomóját, de a családom, a barátaim, orvosaim szeretettel marasztaltak, mondván, sok még ideát a dolgom. Így aztán tovább hetvenkedem – mondja mosolyogva és örömmel az utóbbi csaknem egy év drámai eseményei után az újra egészséges, tettekre kész prof. dr. Szita Szabolcs DSc. A sokoldalú, nemzetközi rangot szerzett magyar történész, egyetemi tanár, professor emeritus a II. világháború, a magyar gazdaságtörténet, a fajelmélet, a faji üldözés, a vészkorszak, háborús kényszermunka és munkaszolgálat, a kitelepítés, az európai nemzetiségpolitika és még egy sor téma kutatója, mintegy harminc kötet szerzője újra beletemetkezett a munkába.

– Jelenleg a háborús embermentés – európai kitekintésű – enciklopédiájával, új tananyagok és továbbképzési szemináriumok fejlesztésével, magyar–osztrák–szlovák EU-projektek előkészítésével és megvalósításával foglalkozom. Mindenekelőtt pedig az első magyar Auschwitz-monográfia megírásával. A jövő hetet az egykori haláltáborban létesített kutatóhelyen töltöm, hogy kiegészíthessem saját archívumomat és szükség esetén pontosítsam, gazdagítsam ismereteimet.

– Ugyancsak meglepő: annyit olvashattunk, hallhattunk 437 ezer honfitársunk deportálásának, kegyetlen elpusztításának színhelyéről, a legnagyobb magyar temetőről, az Auschwitz-Birkenauban történtekről. Hét évtized után sincs erről a szörnyű helyről és az ott történtekről monográfia?

– Meglepő, de nincs a magyar áldozatokról és a tettesekről, a tömeggyilkosokról kimerítő, széles körű tudományos ismeretekre alapozott földolgozás. Tanúvallomások, regényes formában megörökített dokumentumok, emlékezések, feljegyzések, tanulmányok, újságcikkek, riportok, képgyűjtemények, irodalmi és mozgóképes alkotások stb. persze léteznek. Hazai és külföldi történész kollégáim közül is sokan nagy tiszteletre méltó dolgozatokat publikáltak, ám kifejezetten a magyar áldozatokra fókuszáló munka még született. Erre vállalkoztam; a szándékomat már évekkel ezelőtt megfogalmaztam, ám a napi teendők, az oktatás, az előadások, egyéb tanulmányok és könyvek írása mindig elsodorta, hátrébb sorolta e különösen idő- és kutatásigényes, felelős munkát.

– Milyen témák adják a monográfia gerincét?

– Tucatnál is több fejezetre osztottam készülő könyvemet, kezdve az auschwitzi koncentrációs tábor kiépítésével, folytatván azzal, hogy ki hallott, mit tudott Magyarországon a német-nemzetiszocialista szándékokról, az állami erőszak és terror hatalmáról, a koncentrációs táborokról. Külön fejezetben taglalom a Magyar Királyság német megszállását, a Höss-akció előkészítését, a deportálás, a vasúti szállítás részleteit, a magyar csendőrség gyalázatos szerepét, Auschwitz-Birkenau világát, közreadom az első adatokat a kiszállított magyarokról… Nem kívánom fölsorolni valamennyi témát. Talán még annyit, hogy a halálgyári események, Auschwitz-Birkenau felszabadítása után történtek is helyet kapnak a kötetben az életben maradt magyar kényszermunkások sorsa, visszatérése Magyarországra éppúgy, mint a felderített, elfogott bűnösök felelősségre vonása. Az utolsó fejezetet az auschwitzi deportálás, a tömeggyilkosság neves magyar zsidó áldozatainak szentelem.

– Végzett-e, professzor úr, sok évtizedes pályafutása alatt hasonló munkát?

– Igen, másfél évtizeddel ezelőtt készültem el Mauthausen-monográfiámmal. (Később németül és héberül is megjelent.) Azóta is foglalkoztatott annak a haláltábornak a története – különös tekintettel a magyar áldozatokra –, ahová 437 ezer embert hurcoltak ki hazánkból az európai háború kellős közepén, hadiszállítmányokkal párhuzamosan, légitámadások közepette. Közülük háromszázezret pusztítottak el a legkegyetlenebb módszerekkel.

– A deportálás valójában rémtörténet, amelynek első és legfőbb kérdése: tudott-e valaki arról, hogy mi történik a magyar politikai vezetés tudtával, a karhatalom, mindenekelőtt a csendőrség és a közigazgatás lelkes és cselekvő közreműködésével végrehajtott deportálásokról? Máig tetten érhető a hazudozás, a többi között Horthy Miklós menye, Edelsheim-Gyulai Ilona, Horthy István felesége emlékiratában, amelyben a többi között az szerepel, hogy a kormányzó már 1943-ban látta annak a lehetőségét – és ez nagyon jó ötlet volt – hogy a magyar zsidóság vándoroljon ki, emigráljon; de a háborús fejlemények ezt már nem tették lehetővé…

– Ez, ugye, tartalmi idézet ifjabb Horthynétól?

– Igen. És ami lényeg: ennek semminemű valóságalapja sem volt. Történelmi tény, hogy a magyar zsidóság annyira egységesült a nemzettel, az országgal, hogy eszébe sem jutott az emigrálás. Egyszerűen nem volt elég erős a veszélyérzete még a Horthy-rendszerben elfogadott és működtetett hírhedt zsidótörvények ellenére sem. A mind aktívabb cionista szervezetek sürgető felhívására sem tudtak hétszáznál több magyar zsidót rávenni, hogy települjön át Palesztinába, az ősök földjére. Akik mentek, rokonokhoz költöztek, vagy legföljebb kalandvágyból tették, szerencsét akartak próbálni…

– Évtizedekkel a vészkorszak után beszélgettem idős túlélőkkel, tudakolván, hogy miért nem mentek el. Tudtak a lehetőségről, bíztak a zsidó haza eszméjében. De nem hitték, hogy a távolinak tűnt borzalmak megtörténhetnek velük, a magyar zsidókkal. Meggyőződéssel vallották, hogy őket megvédi a Magyar Királyság, nekik nem eshet bántódásuk…

– Hihetetlennek tetsző fanatizmus, gyermekded bizalom…

– Én is ekként fogtam föl. Miközben már 1944 májusában megcáfolhatatlan bizonyítékok álltak a magyar politikai vezetés, a cionista szervezetek rendelkezésére.

– Mik ezek a bizonyítékok? 

– Elfogott lengyel futároknál talált feljegyzések, amelyeket összefoglaló néven Auschwitz-jelentésként ismerünk. Pontos adatokat tartalmaztak a koncentrációs és haláltábor működéséről, szervezeti felépítéséről, a gázkamrákról, a tömeggyilkosságokról. Még Veesenmayer, az SS 202 122. számú tagja, a Harmadik Birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottja számára is újdonság volt az Auschwitz-jelentés, mindenről ő sem tudhatott.

– És Horthy tudott-e erről a döntő bizonyítékokat tartalmazó dokumentumról?

– Igen, ő is megkapta. De ahhoz sem vette a fáradságot, hogy megtekintse bármelyik magyarországi gettót, ahová összezsúfolták a zsidókat, és közben sorra gördültek ki a haza területéről a deportáló vonatszerelvények. Hihetetlen, hogy az ország első embere, 1919 óta élet-halál ura, nem tudott volna az általa kormányzott, Hitler „jóvoltából” területileg gyarapodott Magyar Királyságban történtekről…

– Gondolom, professzor úrnak hiteles adatok, tények sokasága áll a rendelkezésére készülő munkájához.

– Csak vonatlistából van legalább öt, továbbá egy olyan fogoly alig ismert feljegyzései is, aki a koncentrációs táborba érkezők holmiját, ruháit, értékeit tároló raktár – Effektenkammer –nyilvántartását vezette. Az illető egyúttal az érkező vonatszerelvényekről is listát készített. Rendelkezésemre állnak a magyar csendőrség, a német hatóságok és kísérő személyzet jelentései, továbbá egy kassai ügyvéd, dr. Gaskó Miklós részletes feljegyzései, aki megőrizte, letétbe helyezte őket, hogy az utókornak megmaradjanak. Kezemben vannak Danuta Czech kutatási eredményei a Magyarországról érkezett vonatokról és utasaikról, az ő sorsukról, például arról, hogy hányat öltek meg az SS-ek nem sokkal a haláltáborba érkezésük után. A hitelesnek tartható listák összevetése, ellenőrzése igen nagy felelősség. A történelmi hitelesség áll vagy bukik rajta. Azért utazom a következő napokban Lengyelországba, az Auschwitz-Birkenaui Emlékmúzeumba és Kutatóhelyre, hogy megtudjam: léteznek-e ott is hasonló érkezési listák, például a német vasúttól.  

– Visszatérve az Auschwitz-monográfiához, arról is szó lesz benne, hogy milyen kettős szerepet játszottak a németek, csakhogy pénzhez jussanak. A koncentrációs táborokba hurcoltak között földerítették azokat, akikről sejthető volt, hogy külföldi rokonságuk révén tetemes anyagi hasznot hozhatnak a háborúzó Harmadik Birodalomnak. Ekként sikerült megzsarolni a Mauthausenbe hurcolt Glück családot, amelynek közeli rokona volt az 1933-ban megválasztott, 1945-ig hivatalban volt New York-i legendás polgármester, Fiorello La Guardia…

– Mennyire van készen az Auschwitz-monográfia? Mikorra szeretné megjelentetni?

– Eddig kereken kétszáz oldalt írtam meg belőle, és úgy tervezem, hogy az ősz végére nyomdakész lesz. Remélem, addigra sikerül a kiadás anyagi hátterét is előteremteni.

– Professzor úr, váltsunk témát! Önnek megadatott, hogy megvalósítsa élete nagy álmát, amiről – tekintettel sok évtizedes ismeretségünkre, baráti kapcsolatunkra – már a rendszerváltás előtt is beszélt, a holokauszt kutató- és oktatóhelyről, emlékmúzeumról.

– Az 1999-i kormányhatározattól számított ötödik évben, 2004 tavaszán nyílhatott meg a Holokauszt Emlékközpont, ahol terveim, igyekezetem szerint, a nagyszerű közösségnek, az értő és befogadó közönségnek hála, méltó és maradandó tudományos, ismeretterjesztő munka folyhatott. Szigorúan arról az évtizedről beszélek, amíg az intézmény élén állhattam. Életem meghatározó szakasza volt, és azt kívánom, hogy legalább olyan értékes munka folyjék ott ezentúl is, mint 2004–14 között.

– A vészkorszak 70. évfordulójára emlékezés meglehetősen ambivalensre „sikerült” Magyarországon. Sok tekintetben méltatlan volt az áldozatok és a túlélők, az egész társadalom iránt. Viták, mi több, nyilvánosságra került veszekedések zavarták az emlékezés és a tisztelgés évét. Nem sikerült társadalmi kiegyezést találni a sebtében, az éjszaka sötétjében összerakott pesti, Szabadság téri emlékműről, és a jelek szerint hasonló vár a józsefvárosi pályaudvar területén létesülő Sorsok Házára is. Ön is így látja?

– Nagyon hasonló a véleményem. A ma Sorsok Házának nevezett kezdeményezés, nem dicsekvésből mondom, tény, az én ötletem volt. Az Emlékezés Házát szerettem volna ott létrehozni, tekintettel arra, hogy – miként ez a többi között Wallenberg életrajzából is kiderül – oda terelték össze a budapesti és környékbeli zsidóság egy részét, hogy bevagonírozzák és koncentrációs- vagy erődítési munkatáborokba szállítsák. Hét-nyolc korabeli vagonban szerettem volna munkatársaimmal együtt kiállítás formájában bemutatni az 1944–45-ben történteket, valamint méltó emléket állítani a magyar, a külföldi ismert és névtelen embermentőknek. Az embermentésben részt vettek hazájának (svédek, svájciak, olaszok, spanyolok, továbbá az izraeli, az amerikai, a német…) budapesti diplomáciai képviselet-vezetői anno hajlandónak mutatkoztak erkölcsi és anyagi közreműködésre. Az állomás épületében kialakítottunk volna oktatótermeket, ahol a történelmi együttéléssel, a vészkorszakkal, a tettesek bűneivel és felelősségével, a hazai és külföldi embermentőkkel történelemórákon, foglalkozásokon ismerkedhettek volna meg a fiatal nemzedékek – hiteles forrásból. A javaslatra már-már igent mondtak illetékes helyen, aztán egyik napról a másikra alapvetően megváltozott az elképzelés. Nagyon sajnálom, bár még bízom abban, hogy legalább a nevét megváltoztatják az általam kezdeményezett Emlékezés Házára.

– Önt ismervén, tudható, hogy egyszerre több vasat szokott a tűzben tartani, azaz tudományterületén kifogyhatatlan ötletekből, javaslatokból. Remélem, nem tévedek.

– Nem. Most éppen két projekten is munkálkodom. Az egyik: a gyöngyösi zsinagógában állandó Auschwitz-kiállítás megvalósításán dolgozom, és szeretnék emléket állítani név szerint valamennyi magyar embermentőnek az Igazak Falával. A másik már évek óta foglalkoztat, talán végre megvalósul: emlékpark létesítése hetven évvel ezelőtt galád módon megölt, a kőszegi erdőszélen elhantolt sok száz zsidó munkaszolgálatos tiszteletére. Az árkok máig láthatók, járt már ott az izraeli nagykövet is. Kihantolni, exhumálni – vallási okból – nem lehet az áldozatokat, de emléküket meg kell örökíteni az utókor számára. A munkaszolgálatosokkal a szovjet egységeket föltartani hivatott Alpesi erődöt, védősáncot akarták megépíttetni, de a többség megfagyott, éhen halt, sokukat megölte a tífusz. A tömegsírokkal nem törődvén, fölöttük jelölték ki 1948-ban a nyugati határsávot, ekként jó négy évtizedig megközelíthetetlen volt ez a hely…

– Hol tart a reménybeli emlékhely megvalósítása?     

– Kőszeg polgármestere és a soproni egyetemisták készséggel közreműködnének, csak némi pénz kellene még. Már ki is kellett volna utalni, de egyelőre késik. Ha majd visszatértem az auschwitzi kutatóutamról, megsürgetem. Nem hagyom annyiba, sok teendőm között ez elsőséget élvez.

– Professzor úr, köszönöm a beszélgetést. Jó erőt, egészséget kívánok a munkájához.