Nyomort, kilátástalanságot, keserűséget. Migránsok? Ugyan? Ápolónők, fekete ruhában? Takarva. Magánnyugdíj pénztárak? Takarva. Villák úszómedencével, pályázatok rokonoknak, trafikok barátoknak? Takarva. Roma önkormányzat? Nem látjuk, Flóriánból csak Albertet ismerjük és a cseleit. Hogy átvert mindenkit! Gyerekek a háború elől? Takarva. A mieink is lehetnek katonák. Szállodaszámlák? Papírcetlik. Skandálna a tömeg? Éltetné a szabadságot? Nem hallatszik. Felelősöket követelnek? Quaestor kötvények 150 milliárdért? Hamisak. KLIK-adósságok? Apróságok, láthatatlanok. MNB? Nem ismerjük. Mit csinál? Kitiltás? Nem értjük. Kit tiltanak ki, és miért? Miről beszélünk, nincs itt senki. Demokrácia? Ha elhúzzuk a leplet, akkor sincs.
Szóval, üres a Keleti. Mint egy színház előadás előtt és után. Valami, amiben játszanak. Előadnak a forgatókönyv szerint. Nekünk, nézőknek. Most ezt látjuk, illetve nem látjuk. Nem akarjuk látni. A lámpák még fénytelenek, a hangosító áramtalanítva, a függöny leeresztve. Gyanúsan nagy a csend. Az üresség. Lehet, hogy tévedünk?
Lehet, te jó ég, lehet, hogy ez nem a Keleti, lehet, hogy ez a szívünk?
