Kicsit kavarognak bennem a történetek. Valahol volt egy kongresszus, fontos emberek tettek fontos bejelentéseket, aztán az ATV műsorába beült egy ápolónő. Karácsony táján, a bevásárlási lázban olykor eltéved az ember, sok barátom (én nem) indul a plázába, aztán mégis a kocsmában találja magát forralt borral a kezében, és zárórakor már azt sem tudja, hogy mennyit kell aludnia a Jézuskáig.

Szóval én sem figyelhetek mindenre, de Ica nővérre igen. Szőke volt, férfiszemmel képernyőre való, muszáj volt nézni, hallgatni. Ica nővér azt mondta, nekünk, betegeknek még nem fáj annyira, mint nekik az egészségügy dolgozóinak, de ha egyszer belénk hasít, akkor mi is elkezdünk rohanni a világ minden tája felé. A kolléganői már szaladnak, ő még nem, mert a szociális otthon betegei várják, szeretik, nekik ő a napsugár, ha nem lenne, akkor csak a vaságy maradna, az omladozó fal, és a reménytelenség.

Lehet, hogy azon a kongresszuson is hasonlóképpen fogalmazhattak a küldöttek, mi nem hallhattuk, mert, tudjuk a szociális otthonokból, hogy szűkös a hely, a tanácskozásra sem fért be mindenki, csak a meghívottak, az elkötelezettség és a napfény.

Ica nővérről keveset, a másik szereplőről kicsit többet tudok. (Csak össze ne tévesszem őket!) A másikról könyveket írtak, róla, rengeteg interjú készült vele, a szemünk előtt lett pislákoló mécsesből nemzetünk napocskája. Talán már az óvodában is világító fény jelével ette a répafőzeléket, tinédzserként az Animals számát, a Felkelő nap házát szerethette. A lányok kerülhették, ha mégis a közelükbe került, idegen szavakat mondhatott, egyenes kérdésekre kerülő úton válaszolt. Vélhetően csak lassút táncolt, partnerét görcsösen szoríthatta, ott a zene takarásában tanulhatta meg, mit jelent a másik érintése. Nem, nem a biztonságot, hanem a megoldást. Vészhelyzetben van kire hivatkozni. „Az botladozott, majdnem elesett, de én megfogtam, egyensúlyban tartottam.”

Később, a másik, sok igazságtalanságot szenvedett el. Mostanában például azzal vádolják, hogy szereti az oroszokat. Hazugság. Ő nem szeret senkit, talán csak a családját, és a hatalmat. Mindenkitől fél, leginkább magától. Ilyen az élete, ilyen a lelke. Sokat verték, ezért hiszi felnőttként, hogy minden gyerek olyan, mint a búváróra: ütésálló. Menekülése a fociban a másik, az otthonitól eltérő világ keresése. Igazából itt sem a csapatot, a társakat szereti, hanem a labdát. Lehet vele cselezni, olykor felvenni, megsimogatni, aztán belerúgni. Álmában világverő csapatokban játszik, szárnyak nélkül repül, mielőtt lezuhanna, mindig felébred. Számára ez is jel, a sérthetetlenség stigmája. Neki a hatalom járandóság. Parancsokat osztogat, de nem tűri, hogy irányítsák. Figyeli, ismeri a hibáit, és mielőtt a kívülállók felfedeznék, másokra fogja. Nevezik vezérnek, főnöknek, méltóságnak, és mostanában kis áthallással: napfénynek.

Évek óta süt ránk, és még évtizedekig szeretne. Talán nem is (csak) az ő hibája, hogy fázunk alatta.