Az amerikai félidős választás megmutatta, hogy a dollármilliárdok politikai erejének is van határa. Paul Krugman figyelmeztetése azonban a választás után is érvényes: a magánvagyon politikai befolyása egyetlen választási fordulattól nem szűnik meg.

„Donald Trump arra buzdította a választókat, hogy tegyenek úgy, mintha ő is szerepelne a közbenső választások szavazólapján” – írta Paul Krugman, Nobel-díjas közgazdász a közösségi médiában november 2-án. A tőle megszokott iróniával hozzátette: ellenfelei „csak abban lehet reménykedni, hogy az emberek megfogadják a tanácsát”. Azóta a választók válaszoltak: az AP november 4-i híradása szerint a demokraták megszerezték a többséget a Kongresszus mindkét házában.

Krugman írását mégis hiba volna eltenni a bevált választási jóslatok közé. Számomra a legfontosabb állítása a pénz és a politikai felelősség kapcsolatáról szól. Arról, hogy kinek tartozik majd elszámolással az, aki a választók szavazataival, de nagyadományozók segítségével jut hatalomra.

Húsz adományozó súlya

„A választóknak azonban azt is tudniuk kell, hogy Trump nem az egyetlen, aki de facto szerepel a szavazólapon” – figyelmeztet Krugman. Ott vannak szerinte az amerikai oligarchák is, „egy aprócska, szinte elképzelhetetlenül gazdag emberekből álló csoport”, amelynek ugyancsak komoly érdekei fűződnek az eredményhez.

A közgazdász a New York Times összeállítására hivatkozva írja, hogy „mindössze 20 adományozó” már „mintegy 2 milliárd dollárt pumpált ebbe a választásba”. Krugman szerint e támogatók túlnyomórészt a republikánusokat segítették, és „minden erejükkel igyekezve korlátozni a »kék hullám« erejét” öntötték a pénzt a kampányba.

Kétmilliárd dollár – kb. 650 milliárd forint – húsz adományozói forrásból. Érdemes ennél a mondatnál megállni. A választópolgár leadhatja a szavazatát, beszélgethet az ismerőseivel, elmehet egy fórumra. A nagyadományozó eközben emberek millióihoz juttathatja el újra és újra ugyanazt az üzenetet. A szavazófülkében érvényesülő egyenlőség mellett így nagyon is egyenlőtlenek a közvélemény alakításának lehetőségei.

Azt én teszem hozzá, hogy Elon Musk több mint 445 millió dollárt fordított a republikánusok támogatására a jelenlegi félidős választási kampányban, amivel a modern amerikai politikatörténet legnagyobb, egyetlen ciklus alatti egyéni adományozójává vált. Az Egyesült Államok Szövetségi Választási Bizottságának (FEC) adatai szerint a Tesla és a SpaceX vezére tavaly óta legalább 445,77 millió dollárt (146,19 milliárd forintot) juttatott republikánus kötődésű kampányszervezeteknek.

Ez a hatalmas összeg – amelyből hat SpaceX-rakétakilövést is finanszírozni lehetne – messze felülmúlja az olyan hagyományos nagyadományozók eddigi ráfordításait, mint Soros György vagy Michael Bloomberg. Musk ezzel több pénzt ölt a mostani félidős választási kampányba, mint amennyit a legnagyobb szilícium-völgyi donorok – saját magát is beleértve – együttvéve elköltöttek a 2024-es elnökválasztásra, írta az egyik magyar gazdasági portál.

A mostani amerikai választási eredmény, – és a tavaszi magyar szavazás -, megmutatta ennek a befolyásnak a korlátait. A választó nem automata, amelybe felül bedobják a kampánypénzt, alul pedig kijön a kívánt szavazat. Ebben van ok némi megkönnyebbülésre. A pénzügyi függés kérdése azonban a kampány lezárásával továbbköltözik a törvényhozásba: ki kap meghallgatást, kinek a problémájából lesz sürgős ügy, és melyik javaslat marad az asztalfiókban?

A támogatás és a függés határa

Krugman világosan megjelöli politikai rokonszenvét. A Demokrata Párt szerinte „alapvetően egy balközép párt”, amely a plutokratáknak, vagyis a vagyonuk révén hatalmat gyakorlóknak „sokkal kevésbé lesz kedvező, mint a Republikánus Párt”. Ez az ő politikai értékelése. Én ehhez azt tenném hozzá: a nagy vagyonok befolyását az új többségen is számon kell kérni. A választási győzelem önmagában senkinek sem állít ki függetlenségi bizonyítványt.

A bejegyzés egyik legsúlyosabb felvetése az esetleges vizsgálatokra vonatkozik. Krugman úgy látja, a Trumpnak behódoló oligarchák személyes érdekeit is érintheti, „ha a demokraták által irányított Kongresszus komoly vizsgálatokat indít a trumpi korrupció ügyében”. Értelmezése szerint a bőkezű kampánytámogatások mögött az elszámoltatástól való félelem is meghúzódhat.

Ezt a feltételezést bizonyítékokkal kell megvizsgálni. Kampányadományból önmagában nem következik bűncselekmény, és politikai rokonszenvből sem következik személyes bűnösség. Ahol viszont felmerül a közpénzekkel vagy a közhatalommal való visszaélés gyanúja, ott indokolt feltárni a döntéseket, a kedvezményezetteket és az esetleges ellenszolgáltatásokat. A pártállás éppúgy nem adhat mentességet, ahogyan az adomány összege sem.

A demokrácia próbája az lesz, hogy az új többség ezt a mércét a saját támogatóira is alkalmazza-e. A kampányadomány nem lehet előre megvásárolt felmentő ítélet. Ha pedig egy vizsgálat nem talál visszaélést, azt ugyanolyan világosan kell kimondani, mint amikor talál.

A jogi kapu és a vagyon ereje

Krugman a Legfelsőbb Bíróság 2010-es Citizens United-döntését is felelőssé teszi azért, hogy „hatalmas összegek áramolhassanak a politikába”. A jogi részlet itt lényeges: az ítélet a vállalatok és szakszervezetek jelöltektől független választási költése előtt bontott le korlátokat; a jelölteknek adott közvetlen vállalati hozzájárulás tilalmát nem szüntette meg. A függetlennek minősített politikai költés és a közvetlen kampányadomány tehát külön kategória.

Krugman szerint azonban a magyarázat nagyrészt abban rejlik, hogy „a rendkívül gazdagok óriási hatalma abból fakad, hogy a vagyon hatalmas mértékben a kezükben összpontosul”. A vagyoni koncentráció így politikai kérdéssé válik: mekkora befolyást lehet a gazdasági sikerhez vásárolni, és milyen ellensúlyok maradnak azok kezében, akiknek erre nincs pénzük?

A gazdagság önmagában senkit nem tesz oligarchává. Az oligarchikus viszony ott kezdődik, ahol a vagyon tartós kiváltságot biztosít a közhatalmi döntések alakításában. Amikor a döntéshozó már azelőtt a nagy támogató várható reakcióját mérlegeli, hogy végiggondolná a választóinak tett ígéretét. Ehhez még külön telefonhívás sem feltétlenül szükséges; a függés akkor is működhet, ha mindenki tudja, kit nem tanácsos kellemetlen helyzetbe hozni.

Magyarként is ezt a mércét tartom érvényesnek. A választói felhatalmazás értékét az őrzi meg, ha a sajtó követheti a közpénz útját, az állami döntések indokai megismerhetők, és a hatóságok a politikailag befolyásos szereplőket is ellenőrizhetik. Ezek nélkül a választó könnyen csak utólag értesül arról, kinek az érdekeit szolgálta az a döntés, amelyet az ő nevében hoztak.

A kormányzat feletti ellenőrzés

Krugman Woodrow Wilson 1913-as figyelmeztetésével zárja érvelését:

„Ha vannak ebben az országban olyan emberek, akik elég nagyok ahhoz, hogy birtokolják az Egyesült Államok kormányát, akkor birtokolni fogják is; amit most el kell döntenünk, az az, hogy mi elég nagyok vagyunk-e, elég férfiasak vagyunk-e, elég szabadok vagyunk-e ahhoz, hogy újra birtokba vegyük a saját kormányunkat.”

A száz évnél is régebbi mondat fordulatai mögött nagyon is eleven kérdés áll: képesek-e a polgárok ellenőrizni azt a hatalmat, amelyet rájuk hivatkozva, a nevükben gyakorolnak? Wilson felszólítása, hogy „újra birtokba vegyük a saját kormányunkat”, a választók ellenőrzési jogára emlékeztet. Ennek érvényesülését korlátozza a kivételezettek, az oligarchák befolyása.

„Ez a félidős választás annak a próbája, hogy megússzák-e?” – írta Krugman a szavazás előtt. A választók most új többséget adtak a Kongresszusnak. Ezzel lehetőséget nyitottak az ellenőrzésre. Ennek komolyságát a nyilvánosságra hozott iratok, a következetesen végigvitt vizsgálatok és a mindenkire alkalmazott szabályok mutatják majd meg, ott és nálunk is…

Én ezért Krugman figyelmeztetését a győzteseknek is címezném. A választás utáni legkényelmesebb tévedés volna úgy tenni, mintha a hatalmas vagyonok politikai befolyása együtt tűnne el a vesztes kampányplakátokkal. A megválasztott képviselőknek végül azok előtt kell elszámolniuk, akiktől a felhatalmazásukat kapták: a választók előtt.