Most mégis leszállítanának. A választásokon szerződést kötöttünk, nyilvánosan üzleteltünk, a nyertes a gondoskodást vállalta. Ígéretből tele a padlás, csak a pénz kevés. Meg a kórház, meg a háziorvos, meg a szakápoló. A nővérköpeny egyre feketébb, az egészségügyi dolgozók egyre elkeseredettebbek. A vállalkozók, az értelmiségiek is.

A bankoknak sem jó. Egykoron hintók előtt toporoghattak, ma ők a társadalom szódás lovai. Ostort kapnak, és tűrik. Kiemelten adóznak, ha a kormány karambolozik, fizetik a helyreállítás költségeit. Ügyfeleiket kellene óvni, de magukat sem tudják. Azt mondják, széllel szemben nem lehet…

Talán, ha másként helyezkednének, ha nem haszonban, hanem szükségben gondolkodnának.

Életünk a tét. Egy van, biztosítanánk. A hatalom már beintett: nem tekint ügyfélnek. Illetve, nem mindenkit. Az állampolgárság nem jogalap, a szegénység, a káros világnézet kitaszíthat a megtűrtek közül. Eljött az idő: a szerződéseket újra kell írni, régi szereplőkkel, de új feltételekkel. Be kell látni, az ingyenesség, az állami gondoskodás mese, és a mesemondók szélhámosok. A biztosítás maga a valóság. Üzlet, a pénztárca győzelme az érzelmek felett. A szerződés látszólag a pénzintézet és az ügyfél diszkrét kapcsolata. Évszázados hagyomány. Innen magánügy, onnan hivatali titok. Filozófiája egyszerű: élj sokáig, fizess sokáig. Így mindenkinek jó.

Csakhogy véget ért egy évszázad. Egy új világban a reményvesztés átírja az érdekeket. Már létezik, illetve kialakulóban a biztosítottak új rétege. Ők nem akarnak értelmetlenül meghalni. Más, jobb hiányában a biztosítási díjat szeretnék örökül hagyni utódaiknak.

Nem a bankszektor és az egészségügy, a két meggyötört ágazat hallgatása a baj, hanem a beletörődésük, az ötlettelenségük, társadalmi felelőtlenségük. Az, hogy útjukat járhatatlannak tartják, mégsem lépnek le róla. Pedig együtt, talán eljutnának valahová.

A napi kommunikációban a pénzvilág hovatovább a bűn forrása. Ha épít, akkor is rombolónak nevezik. Hazugság. A bank érdekelt az emberek, az ügyfelek gazdasági, mentális, egészségügyi állapotának karbantartásában. Belőlük él. Ezért nem akarja megnyomorítani, megsemmisíteni őket. Neki üzleti partner a diák, a beteg, a számlavezető, az életét biztosító nyugdíjas. A hatalomnak teher a közpénz fogyasztója, a banknak ügyfél.

Ha az ember termék, akkor gyerekként, ifjúként önmagát jeleníti meg. Szép, vonzó. Idővel az életkorból csomagolóanyag lesz. Kivesszük belőle a tartalmát, a papír, a doboz szemétbe való, eldobható. Ez a fogyasztói társadalom egyik szeletének a véleménye. E közösség másik oldala ragaszkodhat középkorúihoz, öregjeihez, nemcsak érzelmileg, hanem racionálisan is. (Halott ember nem fizet.)  A hatalom segélyeket kurtít, szociális otthon helyett stadiont épít. A halott hozzátartozóinak lapátot ad, temethet.

A társadalom átalakulóban, az életbiztosítás régi piaca összeomlóban, az új kialakulóban. Ennek tervezésében, építésében kellenének a bankok, a biztosítók. A kormány ingatag, a karvalytőke körme reszelhető. Szóval a számok!

Öregszik az ország. Kerekítve: 1990-ben 2 millió nyugdíjas volt, ma 3 millió. A számítások szerint, 2021-re minden negyedik magyar állampolgár 60 évesnél idősebb lesz. Jelenleg a szociológusok, orvosok és más kutatók azt becsülik, hogy a 65 esztendőt elérő nők átlagban még további18, aférfiak további 14 évre számíthatnak. Ez mennyiségi előrejelzés, a várható élet minőségére nincs prognózis.

Egészségünkre 2004-ben 39 ezer orvos vigyázott, ma 30 ezren lehetnek, számuk évente 700-al csökken. Az egyetem nem bocsájt ki annyi végzőst, mint amennyit a migráció(?) elszív. Ráadásul a felsőoktatást is inkább a szűkülés, mint sem a bővítés jellemzi, a gazdasági előrejelzések sem ígérnek felvirágzást. A rendelőintézetekre, a kórházakra még a mainál is kisebb támogatás juthat. A jövő: kevesebb gyógyító, egyre rosszabb körülmények. (Erre figyelmeztet 64 orvos levele.)

Olykor a kegyetlenség is igaz. Tavaly (2014-ben) a lakosság 300 milliárd forintot költött gyógyszerre, az egészségbiztosító ugyanennyit. Árulkodó adat. Az emberek ragaszkodnak a megismételhetetlenhez, az életükhöz, és áldoznak rá. Túlélési ösztönük felülír minden gazdasági számítást, ésszerűséget. Érzékelik a saját bajukat, és társadalmuk gyengeségét. Amikor arról értesülnek, hogy nincs pénz a mentőállomások korszerűsítésére, és a végső stádiumban lévők ágyánál a drága kezelés hadakozik a szükségszerűvel, tudják, mire számíthatnak.

Ha életpályának nevezzük a születésünktől halálunkig tartó sínpárt, akkor pontosan kell tudnunk, hogy a vonatok milyen menetrend szerint közlekednek rajta. Az életbiztosítás jegy a végállomásig. És itt a kormányzati hatalom és a termékkibocsájtó bank érdekellentéte. Legalábbis az idősebb utasoknál. Az államigazgatásnak az a jó (nem sértés, ésszerűség), ha a végállomás minél közelebbi. A biztosító a már-már végtelen utazásban érdekelt. A zsúfolt szerelvényekben, az újra és újra érvényesített szerződésekben.

A hosszú utazás feltételeit kellene megteremteni. A parlamenti viták még nem erről szólnak. Ugyanakkor az emberek egyre gyakrabban szembesülnek az egészségük előtt tornyosuló akadályokkal. A maguk módján bontják őket, gondoskodnak magukról önkéntes betegpénztárakkal, táplálék-kiegészítőkkel, mozgással, otthon használatos orvosi műszerekkel. Az életvonat egyre inkább maszek pályán közlekedik. Nincs menetrendje, a tarifák sem egységesek, és a menetjegyek különböző állomásokon válthatóak meg.

Ugyanaz a célközösség fizeti a vitaminokat, a magánorvost, a reményt és az életbiztosítást. Külön-külön. Ez káosz, de talán rend vágható benne. Az ötven évet elhagyók már előre tekintgetnek. Még vigyáznak magukra, sőt utódaikra is gondolnak. Rábeszélhetőek lennének az árukapcsolásra, egy közösen működtetett életvonatra. A bank rendelőjére, kórházára. A társasági adókedvezmény (tao) előbb-utóbb erre kell.

Megmagyarázható: a focisták is megbetegszenek.

Az állam kiszámítható: amivel nem bír, az nem kell neki. Visszaadja majd szép sorjában a lelakott intézményeket, talán adósságaikkal együtt. A pálya adott, a bank rendelője, kórháza alanyi jogon járna a bank ügyfeleinek. A beruházáshoz, a működtetéshez találna partnert. A piacon egyre gyakoribbak a hosszú útvonalat segítő termékek: vitaminok, házilag gyógyító készülékek. Mai forgalmazóik általában jó minőséget, valóban hasznos szerkezeteket ajánlanak – kevés hatékonysággal. Nincs reklámfelületük, kommunikációra nem költenek, az egyébként széthúzó orvostársadalom pedig egységes az újdonságok elutasításában. Hiába a biológiai rákellenszer, a lézeres terápia, a tudományos tanácsok sorompói folyamatosan a tiloson állnak. Hasonló szakmai ellenérzés, olykor féltékenység kíséri a különböző cégek vitaminjait.

Az erőket kellene egyesíteni. Minden fél előnyére. Érdemes elgondolkodni az otthon használatos egészségügyi készülékek támogatásán. Olykor százezrekbe kerül egy-egy életmentő, komoly betegséget megelőző műszer. A pénzintézet vásárolhatná meg, és kölcsönözhetné a megemelt díjazású biztosítottaknak. Lehetne lízing. Vagy bármi más. Az ügyfelek szívesebben fizetnek ilyesmiért, mint gyógyszerért. Megfogalmazhatnák a közös szlogent: „Életvonat, első osztály, nincs kiszállás” vagy „Beszállás, hosszú utazás” és hasonlót. De talán a legfontosabb a kommunikációs csata megvívása. Hangsúlyozása annak, hogy a kormányt helyettesítő bank és partnerei az életért vannak.

Még gondolkodhatunk. De sok időnk nincs. Tudom, egy pénzintézet sem akar a politikával csatázni. De azt is tudom, maga a miniszterelnök mondta, hogy a háborúban minden megtámadottnak joga, olykor kötelessége védekezni. A csapásra ellencsapással válaszolni. Egy országnak állampolgárai vannak, a bankoknak ügyfelei. 

A gyáva vezetőket sehol nem becsülik sokra.