Most mégis történik valami szokatlan. Repedezik a csend. Orvosok szólnak, már kiáltanak: agonizál az egészségügy. Válság van, a szakemberek külföldre menekülnek, a betegeknek marad a csúnya halál. Tegyék már a dolgukat a szociális ágazatért felelősek! – mondja Sándor Mária, a gyász ruháját viselő ápolónő. A tanárok is lázadoznak, Miskolcról már-már ultimátumot küldtek a semmihez sem értő, a mindent elrontó Klebelsberg Központnak, a pedagógusok csúcsfejének. A fizetésünket kérjük, nem az utasításokat! Hosszú Katinka szerződést tépett, aztán országnak, világnak magyarázta, hogy a vezetés nem kiváltság, hanem szolgálat. A sikert pedig nem hirdetni kell, hanem megdolgozni érte.
Legyen hangja az életnek, sokaknak talán ez az utolsó kívánsága! És ha már nem olvassuk a Bibliát, akkor is legyenek prédikátoraink. Ha mi nem merjük, sorolják fel helyettünk a Tízparancsolatot! „…hat napon át dolgozzál, és végezd el minden munkádat!” „Ne ölj!” „Ne lopj!” „Ne kívánd meg felebarátod házát, ne kívánd meg feleségét, se rabszolgáját, se marháját, se szamarát: semmijét sem, ami az övé!” Emlékezzünk, a törvények ősét az Úr Mózesen keresztül adományozta az emberiségnek! Rég volt, még a trafikok előtti időkben.
Egyszerű, könnyen megjegyezhető, könnyen értelmezhető parancsokat seprűzött ki a jog, hogy helyet csináljon az új alaptörvénynek. A régit elfelejtettük, a mostanit még nem tanultuk meg. Isten az anakronizmus, a hatalom a modernizmus. Az egyiknek a lelkünk kell, a másiknak a beletörődésünk. Az egyik azt mondta: „Ne kövesd a tömeget gonoszság elkövetésében, s ne csatlakozzál a perben a többség vallomásához, az igazság kárára”! A másik azt mondja, maradj csendben, a bajt fülbe súgd, ne kiabáld szét!
Prédikátorok, közmunkások vagytok, tegyétek a dolgotokat!
