Egy tekintélyes dán mezőgaz­dasági szakember mondta a ta­vasszal, koppenhágai látogatásomkor:

„Maguknál én nem fejleszte­nék semmit öt esztendeig. Az önök mezőgazdasága olyan magas szintet ért el, hogy ezt kibírná. Az összes pénzt az infrastruktúrájukra költeném, mert az gyenge. Ha nem velem történik, el sem hiszem: amikor legutóbb Magyarországon jártam, kiderült, hogy a fővárostól alig 150 kilométerre lévő, óriási farm vezetője este azért keresett föl személyesen a szállodámban, mert egész ál­ló nap képtelen volt Budapestre telefonálni. Következésképpen: nem tudtunk volna megegyezni másnapi programban. Találkozásunk után  (autóval oda-vissza 300 kilométert robogott az éjszakában) aztán minden ment, mint a karikacsapás, bár útjaik vidéken alaposan össze­ráztak …”

Nem akartam illetéktelenül vitába keveredni beszélgető társammal arról, hogy a magyar téeszelnök is    szívesen venné (miként a dán farmer már régóta élvezi!) az elektronikus hírközlés áldásait, csakhogy ezt a tőkehiány mellett     bizonyos Cocom-előírások sem teszik leletővé. Van azonban sok egyéb terület, ahol viszont akadálytaanul tudnánk az eddiginél még szélesebb körben együtt munálkodni.  Van dán barátainknak például génsebészeti úton eleállított, betegségeknek ellenáló cukorrépájuk; a malacszaporulat náluk évenként 18,4-re rúg; előnyben részesítik a 6000 helyett az 5000 literes tejátlagot, ha azt föltárt szalmával és egy kis koncentrátummal érik el; szerfölött elterjedt, ingyenes, sőt támogatott a posztgraduális képzés, a gazdatanácsadó-hálózat és egyebek.

Közhelyszámba megy: ha vi­lágszínvonalú mezőgazdaságról, élelmiszeriparról esik szó, akkor önkéntelenül is Dániára gondolunk.    Évekig tanulhatnánk az ötmilliós észak-európai ország nagy tudású és (utolérhetően!) szorgalmas gazdáitól, miként tették is nemzedékek­kel ezelőtt mindazon magyar parasztok, akik haladni akartak a korral és elég tehetősek vol­tak az utazáshoz.

Csakhogy nem csupán a mezőgazdaságban képes újat mutatni a dán; a magyar ipar is képes lenne olyan ajánlatokkal előállni a vikingutódok hazájában,amelyekkel akár többszörösére isnövelhetnénk ma még nagyon cskély forgalmunkat. Dánia a teljes magyar exportból 0,4 százalékkal ré­szesedik, és nagyjából ugyan­ekkora a magyar beho­zatal. A fejlett tőkésországokkal lebonyolított külkereskedelmünkben a 14–16. helyet foglalja el. Igaz: amióta a Dán Királyság a Kö­zös Piac tagja, nincs külön ke­reskedelmi megállapodásunk az északi országgal. Viszont a leg­több magyar termék korlátozás nélkül bevihető a tőkeerős és igényes dán piacra. Mennyiségi megkülönböztetés sújtja a cso­koládét, a bőrcipőt, az acél- és alumíniumkábeleket, a bútort, a kerékpárt.

Vannak viszont rég bevált exportcikkeink, amelyekkel számol a dán nemzetgazdaság: gyógyszeripari alapanyagok, műtrágyaféleségek, acéláruk, különféle fogyasztási cikkek. Az éves, mintegy 80 millió dol­láros összforgalmúnkban fontos tételek a dán élelmiszer-ipari és mezőgazdasági gépek, kör­nyezetvédelmi berendezések. Az átlagosnál jobb a Dániába irányuló magyar kivitel szerke­zete, miután csupán a fele nyersanyag és félkész termék, mintegy harmada viszont fo­gyasztási és iparcikk (pl. gép­kocsi-gumiabroncsköpeny, konfekcionált termék, csomagolt gyógyszer, sőt bútor is). Még­sem lehetünk elégedettek. Mi akadálya van annak, hogy dá­niai szerszámgép-kivitelünket (mindenekelőtt a legkorszerűbb numerikus vezérlésűeket), pél­dául az ugyancsak közös piaci tag és példásan fejlett iparú NSZK-ba irányuló szállításaink szintjére emeljük?!

Gazdasági, ipari, műszaki ­tudományos együttműködési megállapodást kötöttünk 1976-ban Dániával; tavaly meghosszabbítottuk a hatályát. Ipari és műszaki együtt munkálkodá­sunk mégsem éri el azt a szin­tet, ami manapság természetes követelmény lenne! Jobban meg kellene találnunk egymást már csak azért is, mert erre mindkét részről megvan a legmagasabb szintű politikai-állami segítő szándék is. Gazdasági kapcsolataink ezzel a kis skandináv országgal némiképp hasonlítanak (jellegükben) az ausztriaihoz: a politikai, államközi kapcsolatoknak megfelelő szintre kellene emelni őket.

Senki sem mondhatja ugyanis, hogy elegendő például az 27 kooperációs megállapodás, amit eddig kötöttünk egymással. Már csak azért sem, mert ami jól működik, bevált, gyümölcsöző, abból az eddiginél több kell. Van jövője a dán Velux és a Fertődi Építőipari Szövetkezet ablakgyártó kooperációjának, a különféle gép­- és gyógyszergyártási, élelmiszeripari együttműködéseknek éppúgy, mint a Komplex Külkereskedelmi Vállalat és a Kalmargaarden megállapodásának a Club Tihany fölépítésére. Legyünk tárgyilagosak: nem sikerült viszont a dán Flexplan Flexbau és a Győr Megyei Építőipari Vállalat kooperációja. Az üzleti életben időnként kudarcokkal is számolni kell.

„Bejáratott” piacaink – NSZK, Ausztria, Hollandia, Svédország és mások – melle úgy véljük, az eddiginél nagyobb figyelmet kellene fordítani Dániára. Külkereskedőnek, vállalati szakembereknek egyaránt. Érdemes lenne például megtalálni az utat a világhírű Bruel/Kjaer műszergyártó céggel való kooperációhoz. Minden bizonnyal lenne hozzá szellemi kapacitásunk gyártási gyakorlatunk, tapasztalatunk, sőt anyagunk is. Szűz területnek tetszik a dán hajóépítő-ipar is, melynek megrendeléseiért netán magyar cégek is versenybe szállhatnának.

És egyáltalán nem elképzelhetetlen a híradástechnikai-távközlési együttműködés sem dániai vállalatokkal. Már csak azért sem, hogy legközelebb már gyorsan telefonálhasson egy vidéki téeszelnök a vendégének a budapesti szállodába.