Kötél a csúfneve volt, a szurkolók ragasztották rá, így emlékeztetve az apára, a hírhedt hóhérra. Bogár János, máshol Imre világnézettől függetlenül akasztott, köztörvényes bűnözők mellett, ő nézett utoljára Imrédy Béla, Szálasi Ferenc, Rajk László, Nagy Imre szemébe is. A büntetés-végrehajtás dolgozója volt, parancsot teljesített, csak a lelkiismeretével kellett elszámolnia.

Kispesten, Kőbányán, Pestszentlőrincen sokan ismerték a családtörténetet, Kötél csapatának meccseire a focit szívből utálók is eljöttek, a szocializmus fénykorában ott, a pálya mellett lehetett következmények nélkül tüntetni, öklöt rázni, Bogár papát emlegetni, de közben Kádár Jánosra gondolni.

Kötél látszólag nyugodtan tűrt minden inzultust. Soha nem szólt ki a kapuból, a játékkal törődött, a lelkében dúló feszültséget csak az olykor feleslegesnek tűnő gesztusok mutatták. Ő kért elnézést védői minden durvaságáért, ha a meccs hevében összeszólalkoztak a játékosok, akkor mindenkinél gyorsabban sprintelt rendet tenni, szétválasztani. Tudtuk, hogyne tudtuk volna, mekkora terhet cipel, és azt is sejtettük, hogy vigaszai, simogatásai nem csupán a sérült, esetleg megsértett sporttársnak, hanem a kárpótlást, az igazságot remélő társadalomnak is szólnak. Kompenzálnak.

Mi, az ellenfelei ezt láttuk, de többet csapattársai sem tudtak róla, az öltözőben nem hangoskodott, otthoni dolgokról soha nem beszélt, és a meccsek utáni sörözéseket is kihagyta. Lehetett volna nagy kapus, talán válogatott is, minden adottsága megvolt: hatalmas termet, biztos labdafogás, jó reflexek, bátorság, mégsem csinált sportkarriert. Eltűnt a pályáról, egykori csapata összeállítása egyik napról a másikra, már mással kezdődött.

Társaitól tudom, hogy utolsó meccsén, még a lefújás előtt néhány perccel lesétált a pályáról, levetkőzött, és soha többé nem állt vissza a kapuba. Állítólag egy kiugró csatár elé vetődött, felszedte a labdát, eközben elsodorta ellenfelét. Hozzálépett, hogy felsegítse, de a srác nem fogadta el a kinyújtott kezet. Hóhér, mondta, hangosan, szinte kiabálva. Kötél nem szólt vissza, levette a kesztyűjét, ledobta a földre, intett az edzőjének, hogy befejezte. Sokan próbálták rábeszélni a visszatérésre, nem tudták.

A civil életben csinált karriert, egy élelmiszeripari cégnél középvezetőként dolgozott, talán nyugdíjba is onnan ment. Olykor még láttam az utcán, köszöntünk egymásnak, de már nem beszélgettünk.

Utólag tudom, mondanom kellett volna: nekem beforrt…