A szerző, aki államtitkárként maga is belekóstolt a „mámorító” hatalomba, kissé megtévesztő címet adott munkájának, ugyanis kevésbé az általában vett hatalomról értekezik, mint inkább a politikai hatalmat boncolgatja, annak emberi, szociálpszichológiai feltételeit, antropológiai természetrajzát tárja elénk. Az egyetemi professzort szociológusként több mint negyven éve foglalkoztatja a „szervezkedő ember”, aki a hatalom eszközeivel igyekszik úrrá lenni a világon. Már a hordákba verődött ősünknek is az volt a törekvése, hogy cselekvése ne csak a mindenkori pillanatokra teremtsen egyensúlyt és biztonságot, hanem némi előrelátással hozzájáruljon az elkövetkező napok „gondtalanságához”. Aztán a beszéd kialakulásával a kezdetleges kommunikáció is megszabta az egyenlőség és egyenlőtlenség kereteit a csoporton belül. A hatalmi struktúrák tehát – fejtegeti Csepeli – az első társadalmi szerveződések csíráiban is megtalálhatók, s amikor később megjelennek a világmagyarázatok (vallások), ezek egyszersmind a hatalom törvényesítésére, elfogadtatására szolgálnak.

Az ember hamar felismerte a káosz és a rend kettőségét, s közülük az utóbbit választotta. Csakhogy a strukturálatlanság, a rendetlenség legyőzése az emberi társadalomban nem történhet másként, csakis összefogással azokkal szemben, akik „mást” akarnak. A politikusi cselekvés mezején így elkerülhetetlen az erőszak, a kényszerítés alkalmazása a „központi” akarat érvényesítése érdekében. Ez a játékszabály és a politikusok természete e tekintetben vajmi keveset változott a hordáktól a demokratikus nemzetállamokig. Ha többen, demokratikus intézmények keretei között gyakorolják a hatalmat, kevésbé nyers a politikai mező, az eredendő jellemzők azonban fennmaradnak, miközben valamelyest el is mosódnak. Az idő szorításában ugyanis állandó döntéseket kell hozni, ezek hatását nem lehet lemodellezni, és „azé az igazság, aki győz”. Jól mutatják ezt az összefüggést a háborúk: kitörésük nem feltétlenül szükségszerű; a második világháborút például egyetlen ember, Adolf Hitler akarta.

Az örökös harc a politikus lételeme, ezzel demonstrálja, hogy szükség van rá, hiszen megvédi övéit a külső-belső ellenségtől – noha ezt a „hősies” küzdelmet olykor csupán csak a túlélés vágya vezérli. A politikusi akarat tárgya sokszor meghatározhatatlan, vagy néha csupán a rossz és a még rosszabb közül lehet választani. Másrészt a káosz és a rend határán egyensúlyozva kiismerhetetlen, hogy az elkerülhetetlen döntés sikert, vagy éppen kudarcot hoz-e. A józan mérlegelést pedig szinte állandóan felülírja a hit és az illúzió.

Különösen tanulságos Csepeli György eszmefuttatása s politikus személyiségéről, aki úgyszólván szerepének foglyává válik. „Akiben nincs meg a hatalom akarása, az alkalmatlan a politikára” – írja. „A politikus személyiségének jellemzői: az én felnagyulása, az empátia hiánya, az időhorizont beszűkülése, agresszivitás, palástolt paranoia és alakváltoztatási képesség.” Hiányzik belőle a szilárd azonosságtudat, és óhatatlanul magányos; „személyisége a paranoid skizofrén tünetek valóságos tárháza”. A riasztó tünetek közé tartozik még – a többi között – a bírálat elvetése, a hiúság, sértődékenység, gyanakvás, önimádat stb. Abban a hitben, hogy minden tudásnak a birtokában van, igyekszik az összes döntést magához vonni, és elmarni, eltávolítani a nála jobb képességű, felkészültebb embereket a politikai cselekvés közeléből. A kormányzati hatalomban, a közigazgatásban így megbillen az egyensúly: a túltengő központi beavatkozás működési zavarokhoz vezethet.

A politikusnak, a „közszereplőnek” mindamellett állandóan ott kell nyüzsögnie a színpadon; kíséretével, udvartatásával, a kegyencekkel hatáskeltő „performanszokon” kell részt vennie. Napjainkban a tömegtájékoztató média kiválóan alkalmas e fontoskodás, az állandó jelenlét illusztrálására. A manipuláció és propaganda nemcsak arra szolgál, hogy azonosulást, szeretetet ébresszen a népvezér iránt, hanem hogy lejárassa a politikai ellenfeleket, meggyűlöltesse őket, s így meghatározó módon befolyásolja a demokratikus választásokat.

Csepeli György könyve tehát különleges olvasmány, alapmű, amelyben a szerzőnek sikerül a politikai hatalom filozófiai és antropológiai metszetét a társadalomtudomány „hétköznapi” szempontjaival vegyítenie, s ezért hazai közéletünk aktualitásaira is – csodálkozva, vagy keserűen – ráismerhetünk.