Larry Brown (1951–2004), akinek művei közül évekkel ezelőtt a Big Bad Love címűt vitték filmre Debra Winger főszereplésével, Joe történetét 1991-ben írta meg regényben. David Gordon Green rendező, producer, forgatókönyvíró (George Washington, Az igazi, Ananász Express), aki 2013-ban a Prince Avalanche – Texas hercege filmjéért Berlinben a legjobb rendező minősítést kapta, és a filmet Arany Medve-díjra is jelölték, nagyon jó érzékkel nyúlt Joe történethez. Bár Velencében legjobb rendezőnek jelölték, ezt nem ő nyerte el, de Tye Sheridan megkapta a legjobb fiatal színésznek járó Marcello Mastroianni-díjat.
A történet szerint a 49 éves, börtönviselt Joe Ransom (Nicolas Cage) egy jellegtelen déli kisvárosban él, ahol a munka utáni időtöltést lényegében a tévénézés, a lerészegedés, az alkalmi verekedések és a kurvák kínálják. Joe igyekszik talpra állni, kemény munkával telnek mindennapjai. Megbízásból egy olyan favágó munkásbrigádot vezet, amelyiknek az a feladata, hogy – nem épp legálisan – méreggel kiirtsanak egy erdőt, hogy az elpusztult fákat aztán hivatalosan ki lehessen vágni, majd fiatal fenyőket lehessen a helyükre telepíteni. Joe az embereivel tisztességesen bánik, de a fegyelmezett munkát megköveteli mindenkitől.
Egy nap új vándorló család költözik a városba. Az apa, Wade (Gary Poulter) masszív alkoholista, agresszív és minden aljasságra képes, az anya szinte katatón beletörődötten viseli sorsát, a leánygyermek magába fordult, évek óta nem beszél senkivel és nem is csinál semmit, mindössze a tizenöt éves Gary (Tye Sheridan) az egyetlen, aki dolgozni akar, és tenni valamit a reménytelibb jövőért.
Gary munkásnak jelentkezik Joe brigádjába, becsülettel megtesz mindent, amit tőle elvárnak, de az apja elszedi tőle és elissza a keresményét és még sorozatosan bántalmazza is. Joe-nak imponál a fiatal fiú munkabírása, rátermettsége, és becsületessége, és látva sorsát egyre inkább felelősséget kezd érezni iránta. Kialakul köztük egy olyan mély emberi kapcsolat, amelyre talán egyikük sem számított. Amikor Wade a saját lányát bocsájtja áruba a garázda, kötekedő Willie (Ronnie Gene Blevins) vágyának odadobva, Joe úgy érzi, hogy nem hagyhatja magára a fiút, aki elindul megvédeni a húgát.
A film szereplői egyszerű, kétkezi emberek, akik persze időnként összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, de azért általában van bennük betyárbecsület. Csak nem mindegy, hogy valaki ittasan vezet, netán ellenáll a rendőri felszólításnak, vagy orvul rálő a másikra, fiatalkorúakkal erőszakoskodik, pláne szétveri egy másik ember fejét pár dollárért és egy fél üveg italért. Az a vidék, ahol élnek is, kemény és kegyetlen, nem lehet nyafogni. Így a látvány naturalizmusa is megkerülhetetlen hatáselem. Mikor Joe-t először meglövik, a férfi egy bicskával önmaga operálja ki vállából a golyót, majd ragasztószalaggal köti be a sebét. De ugyanilyen naturálisan nyers az őz házi feldarabolása is, amiből egy jót fognak enni. Ebben a világban alig akad önfeledt vidámság, egyedül talán az a pár perc, amíg Joe vezetni tanítja Garyt. Szomorú, de reális kép egy távolról talán gazdagnak vélt társadalom aljáról.
Green és a forgatókönyvíró Gary Hawkins szikár, feszes tempóban építi fel a cselekményt a szinte elkerülhetetlen végkifejletig, eközben remek színészvezetéssel bontja ki színészeinek legjobb adottságait, akik közül lényegében Nicolas Cage az egyetlen ismert név. Cage remek színész, de vannak filmjei, amelyekben eléggé rutinosan játszik. Itt pályafutásának egyik legjobb szerepét építi fel, a megszokottól eltérő karakterben és megjelenésben. Ez az ember már ült börtönben és nem akar oda visszajutni, ezért igyekszik önfegyelemmel megoldani az olyan problémákat, amikor leginkább ütni vagy lőni kell. Ütni persze ő is kényszerül, de az a vívódás, ami szinte minden döntését megelőzi, jelzi, hogy ő több a nyers erőnél. A kurvákhoz való viszonyában is van valami kettősség, a baráti-ismerősi közvetlenség és az érzelem nélküli szolgáltatás elvárása között. Joe érzelmei csak a fiú iránt nyílnak meg igazán, akit szinte apjaként fogad el és próbálja segíteni, hogy legalább annak sikerüljön többre vinni. Jellemző az is, ahogyan a fekete erdőmunkások is elfogadják a fiú közéjük tartozását, de az apát már kiközösítik, mert az naplopó és mihaszna. Kemény, de őszinte ez a világ.
Tye Sheridan Az élet fája és a Mud után már nem számít kezdőnek, mégis olyan érett színészi tehetséget mutat fel, amiben egy nagyszerű pálya ígérete rejlik. Ebben a fiúban a hirtelen jött felnőtté válás minden momentuma jelen van az elszántságtól az önérzetig, a gyermeki kiszolgáltatottságtól a tisztelettudásig. Joe talán az első, aki jó értelemben neveli, akitől nem kell félni, hogy váratlanul rátámadna, és ezt meg is érzi ez a gyerekember. Amíg az anyja csak közhelyként szajkózza a család fogalmát, ő át is érzi ennek a felelősségét. Tudja, hogy apja mennyire értéktelen, de mindaddig tűri annak zsarnokoskodását, amíg az apa jóvátehetetlen bűnbe esik a család ellen. Tye Sheridan szemében, tekintetében és minden megnyilvánulásában olyan összetett érzelmek kergetik egymást, ami a legprofibb színészeknek is dicséretére válik, így méltó partnere az Oscar-díjas Cage-nek.
Gary Poulterről azt olvastam, hogy Texas állam Austin városának utcáiról csövesként szedte őt össze a szereplőválogató, és a színészetről odáig legfeljebb csak álmodhatott. Nem véletlen tehát, hogy olyan penetráns hitelességgel alakítja ezt a szemétdombokon élő alkoholista apát, hogy nem csupán megjelenésében, de belső reakcióiban is remek a teljesítménye, pedig amatőr. Sorsának tragikomikuma, hogy nem sokkal a film elkészülte után, eléggé tisztázatlan körülmények között vízbe fulladt és nem érhette meg a siker igazi ízeit.
A Joe minden elemében kemény és remek filmballada, egész az utolsó dalig, ami a stáblista alatt szól. A művész-mozikban a feliratos változatra számíthat a néző, az egyéb játszóhelyeken Józsa Imre hangján szólal meg Nicolas Cage. Megtekintését csak azoknak nem ajánlom, akiket a nyers realitás zavarhat, egyébként úgy érzem, mindenki katartikus élménnyel lesz gazdagabb, aki megnézi.
