Az unió huszonnyolc tagállamát bejárt újságíró kolléganő, Szederkényi Olga jeles vendégeket hozott magával: Őexcellenciája Imants Liegist, Lettország budapesti nagykövetét, Ieva Kellerét, a tíz éve Budapesten élő lett üzletasszonyt és Laczházi Arankát, az ELTE Szlavisztikai Intézetének baltisztika-kutatóját, aki tanítványainak lett nyelvkönyvet is írt.
Az ország legkülönösebb vonása először is az egyedülállónak tetsző nyelv, amely az ókori szanszkritból alakulhatott ki a 6-7. század táján, s annak balti indo-európai ágához tartozik; tehát semmi köze a szláv vagy a germán nyelvekhez. A litvánhoz azonban közel áll, bár alig értik egymást. Nem úgy a Baltikumban élő finnek és észtek, akik a finnugor nyelvcsalád közelebbi tagjai. A litvánok általában katolikusok, a lettek protestánsok.
Lettoszág összesen kétmillió lakosának harmada lakik a fővárosban, Rigában, a Baltikum legnagyobb településén, a Daugava folyó torkolatánál. Történelmi belvárosa, a Vacriga 1997 óta az UNESCO Világörökség része – nemcsak szépséges szecessziós házai, hanem középkori épületei miatt is. Helyén az első település a 2. században keletkezett. Balti-tengeri hajósok alapították; 1159-től brémai kereskedők, majd teuton kereszteslovagok várakat építettek. Riga (alnémet nyelven patakot jelent) 1282 óta a Hanza-szövetség tagja és fontos kereskedelmi központ. Viharos történelme századaiban váltakozva tartozott lengyel, svéd, orosz uralom alá. A Molotov–Ribbentrop-paktumban foglaltak alapján 1940-ben a német lakosságot kitelepítették Lettországból, amely 1944-től már Lett Szovjet Szocialista Köztársaságként szerepelt Európa térképén. Egy közös balti akcióval 1990-ben sikerült megszabadulnia a szovjethatalomtól, s nyomban kikiáltották a független Lett Köztársaságot. Éppen tíz év óta az Európai Unió és a NATO tagja; az idén januártól az ország fizetőeszköze az euró.
Miközben beszélgetünk, pereg a Szederkényi Olga stábja által készített film Lettország és Riga látnivalóiról. Tureida kastélya és kertje – úgy tartják, ez Lettország Svájca. Jurmala a festői tengerpart, az ország belsejében középkori várak és kastélyok állnak, Sigulda kertjében pedig egy deszkakerítés mögött óriási, ledöntött Lenin-szobor hever. Vidéki nevezetesség a skanzen a régi népi ruhákba öltözött szórakoztató idegenvezetőkkel. Rigában látványosság a Feketefejűek Háza 1334-ből, amelyikben a nőtlen német kereskedők céhét alapították (mai nyelven: gazdag, szingli üzletemberek). Jó 800 esztendővel ezelőtt, 1209-ben kezdték építeni a Szent Péter templomot, 1211-ben a rigai dómot, utóbbinak hétezer sípos orgonáját 1601-ben szólaltatták meg először! Ott magasodik Európa legmagasabb fatornya, a Lőportorony, a Három Fivér nevű házcsoport, a Laima órája, vagyis a randevúzók szokásos helye, továbbá a szabadság emlékmű, amelyik a három lett tájegység (Kurzeme, Vidzeme, Latgale) csillagát tartja a feje fölött. A szoborhoz a szovjet időkben tilos volt virágot vinni!
A lett nagykövet, Imants Liegis szerint a 800 éves Rigán keresztül a Balti-tengerbe ömlő Daugava a sors folyója, történelme során sok víz és vér folyt le rajta. Riga a 17. századtól számít a legnagyobb balti kikötőnek. Riga és Budapest között különbség, hogy a lett főváros a miénkhez képest nagyon kicsi.
A nagykövet legmeghatóbb otthoni emléke az 1989-i élőlánc, vagyis a csöndes tüntetés a Baltikum függetlenségéért. Idősek, fiatalok, kisgyerekek fogták egymás kezét körös-körül a három kis északi országban, hogy véget vessenek a szovjet-oroszok uralmának. Akkor, januárban a mínusz tizenöt fok ellenére rendületlenül álltak, énekeltek, a szemükből könny csorgott. Az esemény emlékére múzeum épült. Az 1991-i moszkvai puccs idején végre Jelcin hivatalosan elismerte a balti államok függetlenségét. Tíz éve élnek biztonságban, mert 2004-ben felvették Lettországot az unióba. Bár ez év első napján elveszítették régi pénzüket, a latot, de örülnek a politikai és gazdasági döntés eredményeképpen született eurónak. Sokan az átszámítással drágábbnak látják a tejet és a tejtermékeket, viszont olcsóbb a vasút. A boltokban eleinte akadt némi zavar, mert a lat erősebb volt az eurónál.
A diplomata másik igen emlékezetes élménye a „könyvek láncolata”, amikor a régi, kinőtt könyvtárból az önkéntesek egyenként, egymásnak adogatva, az újba költöztették a könyveket. Egyetlen darab sem tűnt el útközben!
A magyar kapcsolatokról is szólt: egy időben a lett származású Martin Grauss irányította a Malévet. Most a két várost csak a Latvija National Airlines köti össze. Lettország „titkos fegyvere” az éneklés, a különben csöndes nép a nagy élőláncban is énekelt. A diplomata felhívta a figyelmünket a 8. kórus-világtalálkozóra (a 2008-i kórustalálkozón maga a nagykövet is énekelt, tiszteletére fölcsendült a „Neba maize…” című, „A kenyér nem sül magától…”dal), amelyre több tízezer résztvevőt, Magyarországról is négy énekkart várnak július 9–19. között. Az évi tánc- és dalfesztivált tizenhatezer ember ünnepli. Szép népviseletben láthattuk a lettek hatalmas, lelkes tömegét, s a hölgyek fejét mezei virágok koszorúzták.
A nagykövet egy szabad nép büszke képviselője, de hiányoznak számára az otthoni újságok és a magas színvonalú újságírás – meg az északi típusú kenyér. Szívesen idézett lett közmondásokat: „Aki ad, az mindig kap is”, vagy „Minél lassabban haladsz, annál messzebbre jutsz” (utóbbi rímel a mi szólásunkra: „Lassan járj, tovább érsz!”).
A másik vendég, Laczházi Aranka az 1990-es évek óta foglalkozik a balti nyelvekkel. Többször járt Lettországban. Feltűnt neki, mennyivel tartózkodóbbak, visszafogottabbak a lettek, mint mi. Az élőlánc a 19. században is megjelent náluk. Amióta függetlenek, különösen sokat tesznek – mert már szabadon tehetnek – azért, hogy a lett nyelv visszanyerje régi fényét, évtizedekig ugyanis a legtöbben oroszul beszéltek. Manapság már igen jól tudnak angolul is. A lett és a litván nyelvre a liv és a finnugor nyelvek hatással voltak, miközben harmadik rokonuk, az óporosz teljesen kihalt. Utalt egy 19. századi mitikus eposz hősére, a lett Medveölőre, aki a nemzeti ébredés és küzdelem jelképe a helyi folklórban. Rigában utcát neveztek el és rockoperát írtak róla. A szabadságért harcolók emlékére november 11. anapja, hiszen nyolcszáz évig éltek idegen uralom alatt. Szinte csodával határos, hogy ezen idő alatt nem halt ki a nyelv és a kultúra! Végezetül megtanultunk két lett szót: lab vacar = jó estét, peldias = köszönöm (a dias istent jelent).
Ieva Kellere lett üzletasszony, két, félig magyar gyermek mamája, tíz éve él Magyarországon. Büszke a hazájára, szép természeti adottságaira. A lettek szeretnek a szabadban tartózkodni, piknikezni, gombát szedni és énekelni. Ő is egy dalt kért, az újjáéledő lett kultúra közös örömére, Martins Brauns szerzeményét. A dal szövege szerint ez himnusz a Naphoz, a Földhöz és a folyókhoz.
Nálunk családi vállalkozásban kozmetikai üzletek tulajdonosa. Ami hiányzik otthonából, az a lett barna kenyér, a család, az ottani barátok, a zenei fesztiválok és a tenger. Szívesen mesél (szépen angolul) a Ligua ünnepéről, a nyár közepi Szent Iván éjről, amikor mindenki a rokonaihoz utazik, tűzijátékkal, tánccal, evés-ivással ünnepelnek, megáll az élet. Itt néhány lett ismerősével e napon a János-hegyi Normafához indulnak. Szerinte olyankor érdemes igazán Lettországba látogatni. A tenger partján sok-sok tűz ég, és elérhető áron élvezheti mindenki a gasztronómiai élményeket. Kedvenc közmondása magyarul is hasonló: „Ki mint vet, úgy arat”.
Búcsúzóul az est résztvevői programfüzetet kaptak az „Európa kulturális fővárosa” idei gazdag programjairól.