Számos amerikai középiskolás témájú filmet láttunk, amelyek között az egyik sablon azt dolgozza fel, hogy adva van egy nehezen kezelhető gyerekekből álló iskola vagy osztályközösség, aztán megjön egy tanár, aki több-kevesebb ellenállás után olyan népszerű lesz, hogy a kamaszok elkezdenek tanulni, megnyernek valami versenyt, vagy hasonló módon bizonyítják, hogy ők is sokra képesek. Nos, mintha ennek a filmnek az alkotói ki akarnák figurázni ezt a filmsablont, megcsinálták ennek szinte a paródiáját, de egész más aspektusból.
A vidéki Jules Ferry gimnázium a maga 12 százalékos érettségi eredményességi mutatójával messze a legrosszabb középiskola egész Franciaországban, pedig a minisztérium a legjobb tanerőket igyekezett odaküldeni. Mivel rosszabb már úgysem lehet, a tanfelügyelő (François Morel) meghökkentő tanácsára úgy döntenek a minisztériumban, hogy kutyaharapást szőrével alapon, a lehető legalkalmatlanabb tanári kart küldik az iskolába, hátha az eredményesebb lesz ebben a közegben, és tud kozmetikázni valamit a katasztrofális eredményen. A cél: elérni az 50%-ot, különben a Jules Ferry Gimnázium bezárja kapuit.
A reményvesztett iskolaigazgató (Philippe Duclos), a tanári kar, de még a diákság is meghökkenve tapasztalja, hogy soha ennyi bizarr figurát nem szabadítottak még a végzős osztályra szaktanárként! Antoine Plochon, a történelemtanár (Pierre-François Martin-Laval), bármiről legyen is szó, mindent csak Napóleonnal kapcsolatban lát, már-már magát is Napóleonnak képzeli. Gladys, az angoltanárnő (Isabelle Nanty) mindenkit krétával hajigál meg, aki bármit hibázik, és mikor a Nectarine (Joana Person) haját meghúzza a padszomszédja, egyszerűen levágja egy ollóval a lány lófarokba kötött haját, vagy amikor puskáznak a dolgozatírásnál, egy láncfűrésszel lazán kettévágja az asztalt. Eric, a testnevelő tanár (Arnaud Ducret) a legkevésbé sem törődik a diákok testi épségével. A gyönyörű, kreol franciatanárnő, Amina (Stefi Celma), akinek láttán a fiúknak elakad a lélegzete, állandóan vetkőzik. Róla jegyzi meg az osztály notórius elkéső és legtöbbet bukott diákja, Bolulard (Kev Adams), hogy ha sikeresen túljutott volna az érettségin, most kimaradna ebből a látványból! Maurice, a filozófiatanár (Raymond Bouchard) egyetlen gondolatát sem érti senki, annyira belebonyolódik a fejtegetésekbe. Albert, a kémiatanár (Fred Tousch) két szemüveget hord egymáson, és egyszerűen életveszélyes a furcsa kísérleteivel. És akkor ott van még Cutiro (Christian Clavier), akiről valójában senki sem tudja, mit is tanít, mert vagy lóg a saját óráiról, vagy kiadja, hogy „kitaláltok egy feladatot, megcsináljátok, kijavítjátok önállóan és csendben”. És még ezek kaptak szabad kezet, és semmi eredmény!
Viszont egyre több diák özönlik az iskolába, máshonnan is, hogy akár a zsebpénzük árán, de részesei lehessenek ennek a nem mindennapi őrületnek.
Aztán egy véletlen folytán kiderül, hogy cselszövés okán kerültek ide épp ezek a „tanarak”, mert a tanfelügyelő tudatosan meg akarja buktatni a minisztériumi illetékes felettesét, hogy a helyére ülhessen. Ekkor a lökött csapat összefog, hogy csak azért is, ha kell, az érettségi tételek ellopása árán is el fogják érni az 50 százalékos átlagot. Hogy ebből kinek és milyen mértékben sikerülnek az elképzelései, azt az olvasó fantáziájára, illetve a nézők utólagos egyetértésére bízom.
A gimnázium felelőtlen tanerejének történetei 2000-ben, képregény formájában születtek meg, s népszerűségük azóta is töretlen Franciaországban. A Nagytudásúak közel négymillió nézőt vonzott a bemutató óta, és bizonyára itthon is lesz egy fiatal réteg, amelyik nagyon jól fog szórakozni ennyi ökörködés láttán. Van itt hagyományos, elesős, pofavágós, robbantgatós burleszk, szellemes benyögés, időnként talán még érettebbeknek szánt mélyebb humor is. Tobzódik a nonszensz hülyeség, mindezzel együtt, furcsa módon, a közönségnek kevés alkalma van nagyokat nevetni. Ezt persze nehéz megmagyarázni, én sem akarom, de tény.
Pierre-François Martin-Laval népszerű francia komikus (A pokoli torony balekjai és a Még mindig kamuzunk sztárja) írta (Mathias Gavarry társaságában) és rendezte a filmet, amelyben az egyik főszerepet is ő maga játssza el, tehát nagyon sajátjának érezhette a témát. Van benne egy szerelmi vonulat is, mivel a történelemtanár és szép némettanár kolléganője, Marie (Alice David) között kölcsönös vonzalom alakul ki. Ez az elem a csetlő-botló, ügyetlenkedő udvarlásainak sikerességét hivatott belopni a néző tudatalattijába: így is lehetsz hódító! Ez ugyanis a kamaszok egyik legfőbb lelki mozgatója. Mindenképpen újszerű elem, hogy noha itt a gyerekek a rossz tanulók, az őket tanítók náluknál is nagyobb balfácánok, ilyesmi nemigen van más filmekben. Nagyon szellemes, új és abszurd gag, hogy még az ablakon kívül is ülnek a pót-diákok, akik részesedni szeretnének az órából, és a portás előtt igyekeznek lopakodva bejutni. A tételek ellopásának akciója nagyon jó paródiája a rablásos-betöréses akciófilmeknek. Ezeket azért idézem ide, mert vannak ebben a filmben nagy ötletek, csak valahogy az egész, összességében mégsem igazán ütős. Magam is hol unatkoztam, hol nagyon jól szórakoztam vetítés közben.
A színészi gárdából – nálunk legalább is – Christian Clavier a legismertebb név (Jöttünk, láttunk, visszamennénk, Asterix és Obelix, Nagy zűr Korzikán stb.), de a többiek is meggyőzően komédiáznak, és a fiatalokat játszók is tetszettek. A hangulatos, fiatalos zene Matthieu Gonet munkája, a kamerát Régis Blondeau kezelte. A film megtekintéséhez előny a fiatal kor és a gyermekded lélek, no meg az abszurditás iránti érzék. Azt viszont ne tanulja el senki, hogy a tanár és a diák együtt szívnak kábítószeres cigarettát!
