Vancsó Zoltán nem filmes, hanem fotós. Olyan fotóművész ő, akinek 1995–2012 között 36 önálló és 20 csoportos kiállítása volt neves magyar és külföldi galériákban, és 2002–12-ig 13 önálló fotóalbuma jelent meg. Ezalatt megkapta többek között az André Kertész-díjat, a BaloghRudolf-díjat, a Pécsi József-díjat, 2010-ben pedig az EISA Maestro Fotópályázaton elért első helyezésének köszönhetően a Fotó-Videó Magazintól Az év fotósa címet. Nyert tehát szakmai és közönségdíjakat, 2005-ben pedig elkészült a Sóhajtenger – Kuba című első slide show-ja, amely a fotográfia történetében először a hazai filmforgalmazásba is bekerül: nagy sikerrel vetítik a mozikban Wim Wenders: Kívül tágasabb című filmje előtt hat perces alkotását. És most saját produkciójában kitalálta az első magyar, egész estés, moziban vetített diaporáma jellegű fotófilmet, amelynek koncepciója, lefotózása, vágása, részbe a zenéje és egészében a megrendezése egyedül az ő munkája. A szó szoros értelmében szerzői filmet látunk.

Vancsó magyar, osztrák, szlovén és román helyszíneket talált, és az ott digitális fényképezőgéppel felvett különleges képeket tíz filozofikus hangulatú epizódra bontotta. A képek attól különlegesek, ahogyan a megalkotójuk a kamerát kezeli. A fotósoktól azt szoktuk meg, hogy vagy az egész kép éles, vagy annak legalább egy kiemelt motívuma. Csakhogy Vancsó ez esetben csak és kizárólag életlen és bemozdult képekkel operál. Ráadásul nem az utómunkák során manipulálja, effektezi, trükközteti a felvett anyagot, hanem a felvétel pillanatában úgy komponál, hogy hosszú záridőkkel és a fényképezőgépet szándékosan bemozdítva ér el sajátos festői életlenségeket. Munkája során ráébredt ugyanis, hogy bizonyos témák, bizonyos képek izgalmasabbak számára, ha életlenül jelennek meg a felvételen. De mert a véletlennek is nagy a szerepe, az Álomvölgy kb. 100 fotója 10.000 (!) felvételből lett kiválogatva. Később, amikor vág, lényegében már a régről jól ismert diaporáma technikát alkalmazza, vagyis akár két analóg vetítővel és egy lemezjátszóval be tudná mutatni az egész „kiállítását”, – csak itt mégis a korszerű blue-ray vetítéssel tudja mozivászonra küldeni az egészet.

Hibás, bemozdult életlen felvételeket látunk tehát több mint egy órán keresztül? Igen. Mert a látvány esztétikai értéke „tükör által homályosan” sokkal összetettebbé válik így, mintha konkrét dombhátakat, fákat erdei utakat és arra haladókat látnánk, és egészen más dimenziókat nyit meg. A konkrét táj, erdő ugyanis a lelkét kezdi el megmutatni az eltorzított felvételeken. Már maga a látvány is olyan, amilyet szabad szemmel nem tudnánk megragadni, de két kép áttüntetése között még megjelenik egy harmadik, nem létező kép is, új szellemi és vizuális izgalmakat jelentve a nézőnek. A kép ugyanis olyan festőivé válik, hogy nem egyszer ecsetvonásokat és vászonra vitt faktúrát is látni vél a szem. Ez a grafikai és színekben is megjelenő, szinte párásan lebegő táj egyszerre utal egy elhagyott konkrét valóságra, ugyanakkor felemel valamiféle égi, lebegő sejtelmességbe.

Ezt a misztikus képi világot még egy élmény erősíti, a Tius (Noszticzius Vilmos) hosszan kitartott hangokra és hangzatokra épülő, picit pszichedelikus, picit keleti meditációkra segítő elektronikus billentyűszenéje, amit természeti hangokkal, lassításokkal és más keverőn elvégzett szerzői manipulációkkal dúsítva hallunk Vancsó Zoltán elképzelései szerint

Aki szereti Tarr Béla hosszan kitartott jelenetezéseit, otthonosan fogja magát érezni ebben a tempóban, Vancsó Zoltán ugyanis a természetes lassúságot állítja szembe a mai világ rohanásával, pörgésével. Ha a hagyományos, statikus kiállítótermi körülmények között szembesülnénk ezekkel a fotókkal, lehet, hogy egy-egy képnél elgondolkoznánk, de valószínűbb, hogy utána legalább négy-ötnél, vagy többnél is csak átsétálnánk. De az alkotó itt, a vetítőteremben arra kényszeríti a nézőt, hogy az ő mértékletes tempóját vegyük fel, és addig nézzünk egy-egy lépkockát, ameddig ő jónak látja. Hagy időt a szemlélődésre, a gondolatok megszületésére. És ami furcsa: egy idő után már nem is akarunk más tempóban utazni. Élvezzük a lassulás, lelassultság élményét, minden kép minden ízét. Megváltoztunk. Felfedeztük a harmóniát, ahogy Vancsó, a költő, mint egykor Vergilius Dantét, jelenetről jelenetre vezet minket És közben gyógyul a lelkünk.

A néző már az első epizódban, (Menekülés a létezésből), mikor nem látható hősünkkel együtt autón hagyja el a várost, már akkor kezd ráébredni, hogy ez az ő belső utazása is lesz. Ugyanis a filmnek konkrét történései nincsenek, mégis kinek-kinek a fejében elkezd összeállni valamiféle asszociáció-sor, ami maga az egyéni belső film. Mint egy buddhista meditáció során a lélek kiürül, majd kezd megtelítődni új sejtésekkel, dimenziókkal, víziókkal. Már nem keresünk az életlenség mögött konkrétumokat, hanem a vonalak és foltok csodálatos festőiségével az erdőben és magunkban egyszerre kezdünk el utazni. Egyre csak a fény felé, a kimondhatatlan és megmagyarázhatatlan világosság felé, amely mint a halál utáni első élménybeszámolókból tudjuk: valamiféle meleg vonzással húz magába. Mint a film záró képén, ahol egy siklóernyős emberalak már nem a tömegvonzásnak engedve lefelé, hanem szinte az égbe fellebeg sejtelmes szárnyán. A mennyekbe? A nirvánába? Egyszer megtudjuk.

Kinek ajánlom a filmet? Mindenekelőtt a képzőművészetek művelőinek és élvezőinek: festőknek, fotósoknak, kiállításjáróknak. De a természet barátainak is. Aztán azoknak, akik szeretnek elmélyedni a dolgokban, a buddhista és más tanok tanulmányozásában. Akik nem félnek a tartalommal teli csöndes ürességtől. Akik vállalják a belső utat és az önmagukkal való találkozás élményét. De ajánlom azoknak is, akik egyszerűen már megcsömörlöttek a csak lövöldözős, robbantgatós, üldözős akciófilmek uralmától és végre humánus csöndre vágynak. Ajánlom a tanároknak, akik a vizuális kultúra elterjesztésén fáradoznak, hogy akár elemzésekkel, teli bevezető után ismertessék meg diákjaikkal, ezt a remekművet. Tulajdonképpen mindenkinek ajánlom, még azoknak is, akiknek nem fog tetszeni, akik unni fogják, mert azt hiszik, hogy a rohanás az út és a cél, mert még nem értek meg az emberléptékű világra, az Álomvölgyre.