Nem tévedett. A zsidóság egyedülálló, sorscsapásokkal kikövezett útját az ószövetségi gyökerektől a második világháború holokausztján át végigkísérő, Izrael létrejöttét elkerülhetetlen igazságtételként magyarázó könyve utánozhatatlan koestleri gondolatsor.

Egyetlen bekezdés is bizonyság rá.

„A kvantumelmélet szerint, ha egy golflabda anélkül, hogy megütötték volna, egyszerre csak gurulni kezd a lyuk felé, az nem isteni csoda, csupán egy »statisztikailag rendkívül alacsony valószínűségű esemény«. Izrael újjászületése hasonlóképpen nem csoda, de statisztikailag kétségkívül rendkívül alacsony valószínűségű esemény.”

Más szavakkal: amit Koestler ebben a munkájában elénk tár, mindenekelőtt az Izrael megszületését közvetlenül megelőző időszak megrázóan döbbenetes története, de korántsem csak az. Egy több évezredes, vízióktól, gyötrelmektől, üldöztetéstől sújtott nép egyedülálló, hazára találásának és e haza újra születésének a históriája, amely a 20. századi bibliai újra beteljesedés óta is szüntelenül megoldhatatlannak látszó helyzetekkel szembesül. És szinte mindig olyanokkal, amelyek elválaszthatatlanok sajátosan tarka környezetétől, sőt az egyetemes az emberiség alapvető sorskérdéseitől: most egyebek mellett éppen azzal, amit ezekben a napokban immár őszbe fordult hosszú arab tavasznak neveznek a politikai krónikások. Vagyis olyan valóság, ami maga a statisztikai valószínűtlenség.

Amit a könyvben olvashatunk, társadalmi értelemben ökomenikus, mert általánosan érint mindenkit. A Közel-Kelet és benne a hitvallások örök istene Édenének világból származó három alapvallás – születésük sorrendjében zsidó, keresztény, iszlám – bárhol élő híveit azért, mert hívők. Mindenki mást pedig azért, mert – nem túlzás – az emberiség történelmének legkuszáltabb érdekviszonyait mutatja be úgy a ma olvasójának, bármilyennek látja is az a zsidókat, palesztinokat, a többi arabot, a világ egészének forgását, hogy az a tegnapelőttön töprenkedve is kénytelen feltenni magának a kérdést: lehet-e kiszámíthatót ígérő, élhető holnapja a Kánaánnak teremtett földön élőknek? Minden ott élőnek – és minden, a Földön élőnek…

Mindmáig érvényes válasza rá: kell, hogy legyen, mégpedig évszázadok hagyományait követve, a helyben lakóknak a másikat annak minden tulajdonságával, szokásával megérteni akaró türelme, az erre alapozott együttélés alapján! És ha ezt mások, akik tehetik, teszik – nem akadályozzák…

Koestler a Palesztina sorsát, 1947-ban sete-suta módon eldöntő, véget nem érő krízisek sorát beindító ENSZ határozat ismeretében támogatta Izrael létrejöttét 1948-ban. Ám ugyanakkor azt is javasolta: a zsidóság úgy költözzék be régi-új hazájába, hogy legyen egyben szerves alkotó része a történelmileg ott kialakult kultúrának. (Horribile dictu: „Judah at the Crossroads” című tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a zsidóság vagy teljes egészében költözzék új hazájába, vagy olvadjon be születési helyének kultúrájába”. A ráadás megint csak koestleri „hab a tortán”, hogy megítélése szerint a héber abc-t is ésszerű lett volna rómaira átültetni.)

Érthető-e mindez másként, mint úgy, hogy zsidók, palesztinok, arabok és mindenki mások, ahol csak lehet a Földön, éljenek békében együtt; ahol meg kell, legyenek egymás iránt türelmesen jó szomszédok, épp úgy Izraelben (Jeruzsálemben is), mint a világ bármely részén, Gázától, Ciszjordániától – Magyarországig?

Vitatni persze ezt is lehet, de felelősen gondolkodni rajta kötelező – mert előbbre visz minden gyűlölködésnél, vérontásnál! Ettől hamisítatlan koestleri ez az egyszerre politikai esszé és gondolkodó olvasásra ingerlő irodalom. A szerző rákényszerít, hogy az agyadban folytasd, amit eléd tett: mert ráébredsz, T. Olvasó, ez az alkotás sohasem volt időszerűbb, mint éppen most és itt.

A szerző saját szavai szerint „ez a könyv szubjektív hajsza az objektív igazság után”. Talán ebből adódik, hogy szinte minden lényegeset megért Kostler mondandójából az, aki elolvas két idézetet (Makovecz Benjamin fordításában, aki már 12 könyvét ültette át magyarra Koestlernek.)

Az első.

„Húszesztendős koromtól három évig Palesztinában éltem parasztként, csavargóként, és űztem még számos, különös foglalkozást; végül egy európai lap levelező tudósítója lettem. Azóta többé-kevésbé rendszeresen látogatom az országot, és minden utazásom lehetőséget kínált nemcsak arra, hogy tanulmányozzam a fejlődést, de arra is, hogy kialakítsam és módosítsam személyes véleményemet és érzéseimet.”

A második.

„Egy közepes méretű iskolai földgömbön Izrael állam nem foglal el nagyobb felületet, mint egy porpihe – mégis aligha van politikai, társadalmi vagy kulturális probléma, amelynek ősképe ne lenne itt hihetetlenül sűrű és hevült állapotban fellelhető. E körülbelül hárommilliós ország kicsinysége megkönnyíti az olyan folyamatok és irányzatok felismerését, amelyek más, nagyobb és népesebb országokban ,hígabbak’, így kevésbé kitapinthatók. Az a tény, hogy a múltban és a jelenben is oly gyakran került a világméretű konfliktusok és szenvedélyek fókuszába, foszforeszkáló derengésbe vonja ezt a ,porpihét’, annak következtében pedig, hogy a zsidók, ráadásul a legtudatosabb és legéberebb zsidók állama, e mikroszkopikus ország mikroszkópi arányú történései univerzális jelentésre és jelentőségre tesznek szert.”

Eddig Arthur Koestler, aki magyar és német mellett irt franciául oroszul, angolul, héberül, jiddisül; az Új Magyar Lexikonban pedig jelesül magyar származású angol íróként, újságírókent szerepel.

„Koestler Artúr és a zsidóság viszonyát ez a kettősség, a gyűlölve szerető vonzás-taszítás váltakozása jellemzi” – ekként határozta meg magyar életrajzírója, Márton László, aki így jegyezte le a nevét, ahogyan e mondatban olvasható. Az író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész Ungvári Tamás pedig 2011-i szemmel joggal fogalmazta meg e könyv utószavában: „Zsidóságát Koestler nem fogadta el problémátlan adottságként. Azt szerette volna, ha a zsidóság végre szögre akaszthatja vándorbotját. A másnak adott tanácsot ő maga nem fogadhatta meg. Megmaradt bolygó zsidónak. «Ahányszor Franciaországba vagy Ausztriába utazom, minden porcikámban angolnak érzem magam. Angliába visszatértemkor azonban van bennem valami az emigránsból.» Így fogalmazott Koestler élete utolsó nyilatkozatában. Idegen volt London közepén – teszi hozzá (történetesen német – K.T.) életírója, Christian Buckard –, mint «igencsak büszke zsidó», mint javíthatatlan magyar és mint meggyőződéses európai.”

Vagy még inkább mint igazi világpolgár. És világpolgárként – magyar. Örüljünk, hogy Kösztler Artúrként – e néven jegyezték be az anyakönyvbe – közös magyar nemzeti kultúránk kincse az, akit Arthur Koestlerként ismer és becsül méltán a világ.

Aki nem tudná: 2009 óta Budapesten, a Terézvárosban, a Lövölde téren áll a szobra. Néhány sarokra onnan, a Szív utcában született… (A képet kornél2009/Panoramio készítette)


A fordító és az életrajzíró a Koestler-könyvről

(MUNKATÁRSUNKTÓL) Arhur Koestler Ígéret és beteljesedés című könyvének megjelenése alkalmából háttérbeszélgetésre invitálta Kőrössy P. József, a Noran Libro Kiadó vezetője Makovecz Benjamin fordítót és Márton Lászlót, a szerző életrajzíróját. A könyv a zsidó állam születésének története, természetesen Koestler szubjektív megközelítéséből a térség szereplőinek alapos elemzésével és kemény bírálatával. A háttérbeszélgetés résztvevői a magyar származású szerzőt leginkább foglalkoztató kérdésekre hívták fel a figyelmet. A budapesti Örkény István Könyvesboltban lezajlott beszélgetésen elhangzott a többi között, hogy Koestler viszonya a zsidósághoz, így A zsidó állam születésének története alcímet viselő művében vizsgált kérdéshez nem volt egyértelmű.

Makovecz Benjamin műfordító e könyvön kívül további 11 Koestler-művet fordított magyarra. Márton László túl azon, hogy a szerző életrajzírója, a párizsi Magyar Műhely volt szerkesztője. Mindketten kiemelték: Koestler nem stiliszta, szépíró elsősorbam, hanem tudóst, gondolkodót tisztelhetünk benne, mégha világhírnevét a Sötétség délben című
regényének köszönhette is. (Az írót élete végéig bántotta is, hogy szinte kizárólag csak ezt az egy művét ismerik.)

Az Ígéret és beteljesedés elemzi az Izrael állam megalapításához vezető eseményeket, de nem törekszik történelmi teljességre. Márton középiskolás korában hallott először Koestlerről. de a Sötétség délben című regény nem ragadta meg különösebben – vallotta be. Személyesen először 1956 decemberében találkozott az íróval Londonban. Felidézte: Koestler kétszer volt Palesztinában, eleinte nem törődött zsidóságával. Ami Palesztinát illeti, helyszíni tapasztalatai kifejezetten negatívak voltak, ambivalens volt a viszonya a helyi zsidósághoz. Koestler történelmi áttekintése a zsidó állam megszületésének és a cionizmus felmagasztalásának története, egyben a szakításé is.

Beszélgetés közben elhangzott, hogy a térség államainak törvényhozói a 20. század elején nem voltak ellenségesek a zsidó állammal szemben, s a területen nem erőszakos földkisajátítás történt, hanem szabályos felvásárlás. Az első közel-keleti háborúban a palesztinai arab lakosság nem vett részt, öt arab állam támadt Izraelre. Koestler másfajta zsidó államot képzelt el, hasonlót ahhoz, amit Kemal Atatürk államfő és miniszterelnök valósított meg Törökországban. Szorgalmazta a latin betűs írás bevezetését is.