A karcsú, alig 190 oldalas kötet szerzőjét jól ismerhetik azok, akik figyelemmel kísérik a Mindentudás Egyetemének adásait, vagy járatosak az orvostudomány világában. Hiszen a most 59 éves Csiba László a Magyar Tudományos Akadémia doktora, s már negyvenéves kora óta a Debreceni Neurológiai Klinika vezetője. A nyolcgyermekes orvoscsaládból származó doktor-író évekig dolgozott külföldön, Japánban mutatta be kísérleti eljárásait, és számos tudományos társaság tagja. Oktatói teljesítményét jelzi, hogy többször is az év oktatójának választották.

Nehezen letehető novelláskötetének első oldalain azok a kalandjai elevenednek meg, amelyek kongresszusokhoz, utazásokhoz, külföldi tartózkodásaihoz kapcsolódnak. Ám a mikszáthi anekdotakincset idéző adomák szellemességét hamar fölváltják azok a „mesék”, amelyek az élet két végletes történésére, a születéshez és a halálra összpontosítanak. Az esetek többségét Csiba László alighanem első kézből ismeri, mert a „saját bőrén” tapasztalta, élte meg őket, de a többit is olyan beleérzéssel, drámaisággal komponálja elbeszélésekké, hogy maradandó élményt nyújt az olvasónak.

Mint egy ízben maga is nyilatkozta, egy-egy történetet évtizedekig érlelt, talán ez is a magyarázata annak, hogy írásait annyira sikerültnek, „telitalálatnak” érezzük. Az egyik hőse például egy megbénult fiatal lány, aki képtelen elmondani, mi gyötri a halál órájában, a másikban pedig egy cigányasszony búcsúzik siratódallal a klinika pincéjében halott fiától. Drámaibban, szívbemarkolóbban Németh László vagy Csehov sem tudta volna papírra vetni ezeket a történeteket, pedig eredetileg ők is orvosok voltak. Négyszemközt a betegséggel, a kiszabott sorssal, a halállal: a „Kérem, boncoljanak fel!” című kötetnek ez az alapmotívuma. Csiba Lászlónak meggyőződése, hogy akár a születés, akár halál, de a szenvedés is sokféle, s mindenkinek végig kell járnia saját útját ahhoz, hogy méltósággal tudjon szembesülni az elmúlás visszavonhatatlanságával.

Aki orvos, annak óhatatlanul is jó emberismerete alakul ki, hiszen sokunkkal találkozik. Örömök, bánatok, félelmek, betegségek óriási tárházát tekintheti át. A jó orvos nem csupán a kórképet, hanem az egész embert látja, nem csupán gyógyítani akarja a bajt, hanem társa is lesz a szenvedőnek, aki számíthat rá. Írásaiból is az derül ki, hogy ilyen ember a debreceni tanszékvezető.

A gyógyításait, találkozásait, kudarcait és sikereit taglaló novellák ugyanakkor azt is érzékeltetik, mennyire fontosnak, csodálatosnak tartja orvosi hivatását. Fontosnak, mert segíthet másokon, még ha csak átmenetileg is, hiszen a súlyos beteg életét adott esetben csak hónapokkal sikerült meghosszabbítani. Például csupán addig, amíg az édesanya viszontláthatja a messzi földrészről hazatérő fiát.

Csiba László példaképei – a szülők. Körorvos édesapja, aki negyvenhat évig praktizált, és édesanyja, aki az apa mellett asszisztensként szorgoskodott. Nyaralásról szó sem lehetett, hiszen állandóan szolgálatban voltak: a körorvos szüléseket vezetett le, kocsmai verekedések sérültjeit kötözte, betegekhez járt huszonnégy órás szolgálatban.

A fia már szakorvos lett, neurológus, ám – mint könyvéből is kiderül – érdeklődése sokrétű. Amikor édesanyja súlyosan megbetegedett, akkor gondolkodott el azon, hogy megírhatná emlékeit, hiszen a szűken vett szakmán kívül is sok a mondanivalója. A „végső lökést” az íráshoz egy elementáris erejű élmény adta. Egy öreg paraszt bácsi kereste föl Csiba Lászlót, és arra kérte, hogy boncolják föl, ha meghal. S hogy miért? Mint elmondta, fiatal nővére még a múlt század elején halt meg gyermekágyban egy kicsi faluban.

„El is temették – mesélte a bácsi –, de orvos nem látta a beteget. A fiatal férjnek azonban rossz érzése támadt. Nem tudott megnyugodni, és barátaival együtt a viharlámpa fényénél még aznap éjjel kiásták a halottat, hogy tényleg meghalt-e. Az asszony a koporsóban valóban halott volt, de már nem a hátán feküdt, mint amikor behelyezték, hanem a hasán! Haja kitépve, arca összekarmolva, a halott csecsemő már alatta volt. – Tetszik tudni, professzor úr, én semmiképpen se szeretnék élve eltemetődni – tette hozzá az öreg.”

Csiba László könyvét időközben lefordították németre, és folyamatban van az angol és a héber változat szerkesztése is. Utóbbinak az a magyarázta, hogy Debrecenben jó néhány izraeli diák tanul. Között akad magyar származású is, és ők láttak hozzá a fordításhoz, küldték ki az írásokat Izarelbe.