A ma Blaháné néven ismert gödöllői városrészben már egyik nevezetes villa sem áll, és mostanáig azt sem sikerült kideríteni, hogy hol szüretelt Jászai Mari, a legnagyobb magyar tragika, aki 1893. október 14-én ezt jegyezte fel naplójába: „Hangverseny előtt a kedves Ilka volt idefönn, hogy szedessem le Gödöllőn a szőlőt. Holnap kimegyek vele oda. Nem fog ártani egy kis levegő, mert torkom és mellem nincs valami fényes állapotban.”
Blaha Lujza (1850–1926) lánya és fia a gyermekéveket, elsősorban a nagymama felügyelete mellett, abban a házban töltötte, amit Erzsébet királyné is felkeresett. Tavasztól őszig élvezték a kicsik a szép vidéket, a jó levegőt, így bizony Gödöllő kedvelt doktor bácsijának, Teghze Lajosnak, a család orvosának, nem sok dolga volt velük, majd kicsattantak az egészségtől.
A harmadik művésznőről méltatlanul keveset tudunk, pedig a másfél évszázaddal ezelőtt 1861 decemberében Páduában született Hegyesi Mari gödöllői kötődését utca is őrzi a városban. Korabeli írások részleteivel idézzük fel életét. Ady Endre, a Nagyváradi Napló munkatársaként 110 esztendővel ezelőtt írta:
„Egyszer egy olasz drámaíró darabjára készült a Nemzeti Színház. A főszerepet K. Hegyesi Mari asszony kapta. Egy Olaszországban utazgató budapesti újságíró meglátogatta ebben az időben a darab íróját, s megmutatta darabja budapesti sikerének letéteményesét. Az olasz író sokáig nézte a képet, s fölsóhajtott: – Nagyon szép. Csodásan szép. Lehetetlen, hogy ilyen szép asszony jó színésznő legyen… K. Hegyesi Mari asszonynak ez ellen a kétség ellen mindig küzdeni kell. Pedig oktalan kétség volt. K. Hegyesi Mari asszony jó színésznő.”
Nagyváradi vendégszereplése idején már háromgyerekes anya volt, negyvenéves. Rajongtak érte, ki tehetségéért, ki szépségért. Csinos is lehetett, hiszen mint Krúdy Gyula megírta a korabeli Magyar Hírlapban, az újság által meghirdetett lábszépségversenyt Hegyesi Mari nyerte meg. Ez csak azért érdekes, mert mindez a 19. század utolsó éviben bizony még a hölgyek bokája sem nagyon villant ki a hosszú szoknyák alól!
A rajongó férfiak akár túlozhattak is küllemét illetően; a pályatárs, főleg ha az illető hölgy, mint Jászai Mari (1850–1926) is volt, már korántsem: „…belőle csináltam volna színésznőt. Milyen nemes anyag”. (Részlet Kertész Mihály 1914-ben, Kolozsvárott készült „A tolonc” című filmjéből, melynek főszerepét Jászai Mari játszotta.)
Pedig, ha valakinek igen, akkor Jászai Marinak lett volna oka, hogy nehezteljen rá. A miértre a nagy mesemondó egyik levele világít rá, egy nevelt lányának írt levélben. Jókai Mór Levente című színműve bemutatásának előkészületeiről számolt be:
„Jahel (szerepe) azonban Hegyesi Marinak jutott. Hogy miért nem Jászainak; arra az illetők azt mondják, hogy nagyon előrehaladott korú már az ilyen szerephez”.
Az ünnepelt tragika a Jókai-levél megírásakor 48 éves volt, Hegyesi Mari pedig több mint egy évtizeddel fiatalabb. Eljátszathatta minden színésznő szerepálmát: Shakespeare Júliáját, majd Évát Az ember tragédiájában, Melindát a Bánk bánban és még sok-sok dráma és vígjáték főszerepét.
Férje (a második) Kaffka László államtitkár volt, unokatestvére Kaffka Margitnak. Az irónő-költőnő is írt rokonáról: „Mert olyan szép volt, mert szépen, jólesőn beszélte a magyar szót… Emlékszem egypár csodálatosan tisztult, megdöbbentő egyszerűségű hangjára; voltak mondatai, amiket egyedül csak ő mondott úgy, s amiken át az ember fél sejtéssel megjósolhatta volna a legmaibb fajtájú színjátszást évtizedekkel ezelőtt, mikor még híre sem volt nálunk.”
Hegyesi Marit a kamera is felfedezte, Camilla hercegnőt játszotta Szigligeti Ede: A szökött katona című népszínművének filmváltozatában. Sajnos eddig egyetlen kópia sem került elő belőle, pedig a gödöllőiek számára különösen érdekes lenne, a városkában is forgatott a stáb. Néhány héttel ezelőtt viszont bemutatták a szintén elveszettnek hitt szereplésével készült másik filmet. Az 1923-ban forgatott Az ifjú Medardus című produkcióban, több más hajdani kolozsvári művész mellett közreműködött Hegyesi Mari is. A film a napóleoni háború idején játszódik, rendezője pedig Kertész Mihály volt.
A szereplések mellett család, a gyerekek tették teljessé Hegyesi Mari életét. Az akkor éppen Olaszországban szolgáló katonatiszt édesapjának köszönhetően született Páduában (*1861); az itáliai várost most Padovaként ismerjük. Tizenöt éves korában már szerepelt, két év múlva férjhez ment egyik vidéki, ahogy akkoriban mondták, ünnepelt színészhez, de nemsokára el is váltak. Kassán, Szegeden, Aradon, Nagyváradon játszott, aztán jött Pestre, az ország első színpadára, a Nemzeti Színházba. Közben (újra) férjhez ment a már említett Kaffka Lászlóhoz. Zilahy Lajos tollából ismerhető egy számára majdnem tragikusan végződő rajongás:
„És ekkor szeretett belé az akkori színész nemzedék legelső hős szerelmese. Ez a szerelem tragikus véget jelentett az országos hírű színész számára. De ez az öngyilkosság sohasem vetett árnyékot Hegyesi Marira. Nem tehetett róla, nem tehetett másként: megmaradt a férje oldalán.”
Két fia és egy lánya született; a Kaffka-család szívesen időzött Gödöllőn, a művésznő ismert és szeretett alakja volt a városnak.
Magyar Kázmér tanfelügyelő és néprajzi gyűjtő a Gödöllői Hírlap 1935-i évfolyamában sorozatban jelentette meg a település közeli múltjával kapcsolatos emlékeit. Baráti kapcsolatban volt a Kaffka-családdal, és őt is elvarázsolta a színésznő egyénisége:
„Ha jól emlékszem rá, titkár (mármint Kaffka László) korában nősült, vette el Hegyesi Marit, a Nemzeti Színház és tán a világ minden színházának eddig való leggyönyörűbb, legszépségesebb művésznőjét. Akkor jöttek ki Gödöllőre, az öreghegyi nyaralójukba. Tündéri fészket vertek a domb fenséges kilátású déli oldalán az egyszerű házban, melyet feltornyoztak azután «Kacsalábon forgó tündérpalotának». A Blaháné-féle parasztszoba a fészek ékessége, a bútorokat a Szeged városától kapta emlékbe a «nemzet csalogánya», ahogy Blahánét akkor nevezték, ez a bútorzat, a szoba berendezése, úgy ahogy Szeged azt összeállította, ahogy Blaháné együtt tartotta és utána, ahogy Kaffkáék nagy szeretettel gondozták, valójában néprajzi műemlék.”
A cikksorozatban az Öreghegyet Olimposznak emlegette Magyar Kázmér, utalva arra, hogy a görög mitológiában Olimposz volt a múzsák lakhelye. Esetünkben a múzsák művészek: Paulay Ede, akinek Blaha Lujza adta el a házát, és mások között a Dezső József–Ligeti Juliska házaspár.
Hegyesi Mari személyesen nem találkozott Erzsébet királynéval, de ő is, mint sokan mások nagyon tisztelte. Amikor 1901-ben az Erzsébet parkban, a nem sokkal korábban felavatott szobornál először rendeztek koszorúzást, az ország ünnepelt művésznője az első hívó szóra vállalta, hogy elmond egy alkalmi költeményt. A királyné magyartanárával, Falk Miksával és számos más nevezetes kortársával levelezett. Élénken érdekelték nem csak a színházzal kapcsolatos témák, az idő múlásával mind többet volt együtt a gyermekeivel. Az első világháborúban hónapokig aggódva várta a harcterekről érkező híreket, kisebbik fia, Kaffka Péter (a későbbi híres építész) egy évig volt olasz hadifogságban.
A Monarchia összeomlása után már egyre többet panaszkodott a korára, a fáradtságra. Bár a kastély akkori lakóihoz is bejáratos volt egy fennmaradt levél szerint, egészségi állapota miatt a megtisztelő meghívásoknak már nem mindig tudott eleget tenni
Férje 1923-ban bekövetkezett halála után végképp magába roskadt, bár gyerekei anyagilag is támogatták, özvegyi kegydíjért folyamodott, miután saját jogon nem járt neki nyugellátás.
A két idősebb pályatárs, Blaha Lujza és Jászai Mari talán egyetértően helyeselt a Hegyesi Mariról írt nekrológot olvasva; Zilahy Lajos a Nyugat című folyóiratban búcsúztatta a 74. születésnapja előtt (1925) egy hónappal elhunyt Hegyesi Marit:
„A legszebb asszony volt… színészi lénye tele volt árnyékos szépséggel, sötét, bársonyos melegséggel és mindig és mindenütt az egyszerűség monumentalitásával. A magyar kamara-játékot Pethes Imre után ővele érte a legnagyobb veszteség. Valaki, aki a kulisszák mögött is mindig méltóságos maradt, valaki, akit ebben a festett világban mindenki szinte dédelgetve szeretett. Azt mondják, az utóbbi időben előadás után már idegesen és türelmetlenül szaladt haza, hogy megspórolja a kétezer korona kapupénzt. De halála előtt pár héttel több milliót ajánlott fel egy bajbajutott szegény kollégájának. És halála előtt pár órával megfogta az őt ápolók kezét és azt mondta nekik: Énnekem negyven krajcáros temetést rendezzetek…
Akik ismertük és szerettük, úgy nézünk utána, mint egy isteni ecsettel festett képre és úgy hallgatózunk, mintha valami tiszta, édes, fátyolos muzsika némult volna el.”
