A színpadon furcsa installáció: egy faajtóra kollázsolt bábu áll. Az egykori ajtó emlékeztet azokra a vásári fotózkodóhelyekre, ahol valami kép van deszkára felfestve, az arc helyén kivágott lyukkal, hogy aztán, aki fényképezkedni akar, a lyukon kidugott arcával és a felfestett képpel egységet alkotva láttasson a felvételen egyszerre valós és nem valós helyzetet. Paseczki Zsolt megálmodott játéktere: az ajtóra rögzített női paróka és estélyiruha-imitáció, mellettük felkasírozva a nagyhírű tragika és a monodrámát előadó férfiszínész apró fotóival ragyogó keretet ad annak a szürrealista performansznak, amelyet Jászai Mari leveleinek, naplójának és egyebeinek felhasználásával Sediánszky Nóra írt egyszemélyes színművé, hogy aztán Menszátor Héresz Attila a fejnyílást és a kezek helyét kitöltve megtöltsön tragikomikus drámával. Ez a díszletajtó ugyanis egyszerre álló koporsója és megnyithatatlan kijárója annak, aki odabentről filozofál, mesél, káromkodik, dühöng, ripacskodik, vall, kér és utasít, hogy ezzel a kitörés-vággyal teli bezártsággal szembesítsen bennünket, akik csak ülünk, nézzük és hallgatjuk, de még interakcióba lépni se merünk vele. A színész is csak néha-néha tud és mer oldalról elébe kerülni Jászai-önmagának, hogy magányosságát pszeudo párossá játszhassa.
Elmondani bonyolultabb, mint látva megérezni azt a nagyszerű színházi pillanatot, amit itt megpróbálok megfogalmazni. A kivágott arcnyílásban megjelenő aranyszínű hermafrodita arc az egymásra vetített portrék egyszerre önálló, egyedi és közösen új illúzióját adja, képzőművészeti hatást keltve, miközben a férfihangon előadott női mondatok kettőssége Jászaiból és Menszátor Héreszből egy hím-nős isteni lényt alkot, az önmagával és környezetével mindig elégedetlen Művészt, a maga belső és külső harcaival. Ebbe a mintha-Jászai monológba egyszerre beleférnek olyan komikusan profán helyzetek, hogy „belőlem ne legyen se köztér, se villamosmegálló, se színháznév!”, olyan aforizmaszerű, filozófiai felismerésekkel, mint „lehet az művészet, amiből protekcióval annyit tudunk készíteni, amennyit csak akarunk?”, vagy: „miért nem adnak az igazgatóknak csak pénzt, színház nélkül?” Fájdalmas felismerései ezek egy olyan „izgága Jézus” alkatnak és jellemnek, amilyen az „összeférhetetlen” színész-zsenikre jellemző miközben életükben és halálukban is kukacokkal kell marakodni valamiféle nagy rothadásban. Menszátor Héresz nem a hímringyó, hanem a teljes emberben élő férfi–nő kettősségével beszél Jászairól a maga, és magáról, Jászai szavaival. Kirúzsozott és aranyló arca csak pszeudo-Jászaiként szerep-maszk, de mikor kijön a paraván mögül, férfiasan élő ember. Szemjátéka, kézmozdulatai hibátlanul hoznak egy figurát, hogy aztán önmaga kacsójára borulva hódoljon másik énjének. Gyönyörű, művészi skizofrénia ez 40 percbe sűrítve, de tiszta érthetően, katartikusan szép élményt szerezve a gondolatok első és mögöttes értelmét feltárva. A végső ígéret: „folyt. köv.” pedig bíztatóan hangzik.
A Jászai monodráma előadása nem most született, pár éve fel-felbukkan különféle játszóhelyeken, nehéz utolérni, de jó volna, ha minél több szakmai és laikus néző merítkezhetne meg abban az élményben, amit ad! Előadójára pedig érdemes odafigyelni, mint az alternatív színházi törekvések egyik nagy formátumú egyéniségére.
Menszátor Héresz Attilának van egy másik énje is, és ez a dalszerző-költő előadóé. Láttunk már ilyen kettősséget Viszockijtól a Bizottság képzőművészein át a kedves emlékű Ivánka Csaba Topo Neurock társulatáig. Az érzelem és hitelesség igényével hozta létre zenész kiteljesülését: a Duende együttest, amely, mint itt, Kardos Dániel gitáros társával duóban, vagy másokkal kiegészülve nagyobb formációban is működik. Ezek a dalok nem könnyen adják meg magukat, mert egy részükön érződik a tudatmódosító szerek hatása, és egyfajta avantgárd szerepjátszás is, ami az obszcenitástól a szürrealista képek nehezen felfejthető értelmezhetőségéig behatárolja a szubkultúrához, rétegművészethez való tartozást. Nehéz ilyenkor fülre eldönteni, hogy ebben mennyi a művészi érték és mennyi a blöff. De a költői játékosság, humor, a szavak zeneiségével való élni tudás mindenképpen az érték felé mutat. Zeneileg friss, latinos hangzásokkal átszőtt, jól hallgatható az anyag, amely a Sufni G’Art’N Világdeszka színpadán – a nem igazán jó hangbeállítások miatt – csak részben jött át. A másik, ami számomra némiképp zavaró volt, hogy az asztaloknál ülő és dohányzó közönség egy része folyamatosan társalogva háttéreffektussá degradálta a színpadi produkciót, nem tisztelve meg azt a figyelmével. (Egyébként is, ha már áprilistól tilos a nyilvános helyeken a dohányzás, talán érdemes lett volna az új helyet is az első perctől kezdve mindjárt teljesen füstmentesen felavatni és működtetni!)
A védett ház működtetőinek ugyanis nagyon szép elképzeléseik vannak a továbbiakra. Itt, a belső kertben látható még egy darab a régi gettó falaiból, a fedett és fűtött helyiségekben pedig a kocsmai szolgáltatásokon túl az irodalmi, színházi és zenei programok befogadását kiegészítve már épül az emeleti galéria rész is, kortárs képzőművészeti alkotások bemutatására. A hely egyaránt számít az ön-eltarthatóság és a pályázati segítségek erejére. A megnyitó ígéretes volt, a folytatásnak pedig érdemes szurkolnunk, akárcsak a ma is aktuális Jászai monodráma előadás további sikereinek.
A Sufni G’Art’N emgtalálható a Klauzál téri csarnok háta mögött, a Fogasház szomszédságában, a VII., Akácfa utca 47. alatt.
