A siketség rejtett fogyatékosság, nem olyan szembetűnő, mint a mozgássérültség, vagy a vakság. A siketek ráadásul sajátos, nehezen érthető szavakkal beszélnek, ezért a türelmetlen ép társadalom felületes ítélete hamar az értelmi fogyatékosok közé utalja őket. Pedig az más sérültség; a siketek pedig általában nem fogyatékos értelműek, csak az artikulációjuk hasonló. Túl ezen, az épek megszokták a régmúltból a „süketnéma” szóhasználatot, holott a néma a beszédre képtelenség jelzője, a siketek pedig képesek beszélni, ha megtanulnak. A „süket” szónak az idők folyamán lett egy sértő, pejoratív „hülye” felhangja is, ezért a hallássérültek identitástudata kéri, hogy róluk ne mint süketekről, hanem siketekről essék szó! (Hasonló kisebbségi érzékenység következtében beszélünk cigány helyett romáról, vagy néger helyett feketéről, afroamerikairól.)
A hallássérültek társadalmi beillesztéséért nálunk Cházár András tett sokat, aki a váci intézet megalapításával megpróbálta őket oktatással, képzéssel kiemelni az elmebeteg „falu bolondja” kategóriából.
A gyógypedagógiai oktatás a siketek „saját érdekében” sokáig egyértelműen a szájról olvasás és beszédre nevelés kizárólagosságát hangoztatta, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az ép családban született siket kisgyermek már a fejlődés legfontosabb első három évében meg van fosztva a hallás által megtanulható ingerektől, ezért fokozatosan elmarad a vele egykorú, ép társaitól. A tátogó szájaktól sokáig nem lehet ugyanannyit eltanulni, mint a hallott beszéd színeiből, ritmusából, akusztikájából, nem beszélve a környezeti zajok információs tartalmáról.
Élve azzal, hogy a hallássérülteknek – talán kompenzálásként – általában jobb látást, élesebb megfigyelőképességet adott a teremtő, fokozatosan kifejlesztettek maguknak a látható kézjelek térben és irányban más-mást jelentő rendszerét, ami kiegészülve mimikai és testmozgásos információ-kiegészítőkkel, megteremtette a jelnyelvet. Erre még az is rásegít, hogy a siket sokszor a szájával hangtalanul, de számukra jól leolvashatóan is megformálja a beszélt nyelv szavait, ezzel is kiegészítve a jeleket. (Emiatt persze a jelnyelv országonként, sőt tájegységenként is némileg eltérő, de ettől függetlenül a siketeknek sokkal könnyebb egy idegen nyelvi közegben megérteni egymást és megértetni magukat, mint az idegen nyelvet nem beszélő hallóknak.) Így tudják ők már gyermekkorban elsajátítani azokat a fogalmakat, cselekvéseket, történéseket, dolgokat, amiket a halló a beszéd által. Számukra tehát ez az első, és igazán csak erre tudják ráépíteni a beszédtanulást és az iskolában tanulandók értő elsajátítását, mint a beilleszkedés alapját.
A siketek közösségei, – Magyarországon a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (SINOSZ) – évtizedes harcot folytatott az általuk anyanyelvként tisztelt jelnyelv hivatalos elfogadtatásáért. Ez pár éve törvényi szinten már megvalósult; a siket embernek joga van – persze szakmásított jeltolmács segítségével – akár az országgyűlésben, az Európai Unió, vagy az ENSZ szervezeteiben felszólalni, teljes értékű emberként, de a törvényi akadálymentesítés – mert ez is az –, persze még nem jelenti a teljes társadalmi toleranciát, odafigyelést, elfogadást.
Mindezt azért kellett előre bocsátanom, hogy az olvasó pontosan értse, miért olyan fontos, dicséretes és ritka alkalom, hogy egy színmű erről a problémakörről ad társadalmi képet.
A „Billy világa” a tudati akadálymentesítés fontos állomása, még akkor is, ha dramaturgiailag talán nem hibátlan mű. Billy (Telekes Péter) siketen született egy zsidó értelmiségi családba, ahol tulajdonképpen mindenki nagyon szereti. Az „érzelmi fogyatékos” apa (Hegedűs D. Géza) öncélú hobbyja Londonban is a japán kultúra, ezért japánul tanul és lakását, életmódjukat is így rendezte be, szelíden rákényszerítve a családra ezt az egészet. Világlátása meglehetősen ex cathedra kifejtett véleményekben nyilvánul meg, mikor pl. felsőbbrendűen ideológiákat gyárt az általa lenézett jelnyelv ellen, anélkül, hogy valójában ismerné. Az anya (Pap Vera), aki jó szándékú, szerető tudatlansággal csak beszélni tanította meg Billyt, ezáltal elzárva őt siket identitásának megélésétől, tulajdonképpen akarat nélkül csetlik-botlik a lakásban, legfeljebb sikertelen írói próbálkozásaiban önálló. Billy bátyja, Daniel (Géczy Zoltán) valami nyelvészeti szakdolgozaton dolgozik, de hogy kábítószeres hallucinációi ellen védekezzék, állandóan felhangosított zenéket – többnyire Leonard Cohen dalokat – hallgat, ám mikor valami miatt elbizonytalanodik, előjön gyermekkori dadogása is. A nővérük, Jenny (Péter Kata) tehetségtelenül is operaénekesi ambíciókba lovalja magát. Bár mindenkinek megvolna a maga zuga a lakásban, mindenki mindig együtt van, és mondja a magáét, nem is igazán figyelve a másikra.
Ebben a közegben él Billy, aki bár kiválóan olvas szájról, valójában sosem érti, hogy miről is van szó, és az indulataikat sem, mert mikor rákérdez, az a válasz, hogy semmi lényegesről. És valóban ezeket az egymás mellett el-beszélések nem is lényegesek, de Billy elzárt magányát mégis növelik, mert őt ritkán érinti meg egy kéz, hogy most neki akarnak valamit mondani. Ebbe a világba tör be Sylvia (Bata Éva) a siket családban ép hallással felnőtt, ám hallását fokozatosan elveszítő, ezért a siket közösségben a jelelést idejekorán elsajátító lány, aki a fiúnak nem csupán a szerelmet, de a jelnyelvvel a nem ismert identitástudatot is elhozza. És ez felforgatja a korábbi ól-meleg „harmóniát”.
Az írónő rafináltan ezek köré a beszélt, írott, énekelt jelelt nyelvi formák köré építi fel a történetet. A darab eredeti angol címe (Tribes) is erre utal, hogy itt egymás mellett élő „törzsek, népcsoportok, kasztok” konfliktusa jelenik meg. A darabot Londonban felfedező, és azt lefordító Kovács Krisztina nem tehetett mást, mint ezt a magyarázatok nélkül lefordíthatatlan címet úgy magyarítja, hogy abban egyszerre benne legyen a siket fiút körülvevő külső, és a lelki hovatartozást is jelentő belső világ egyidejű kettőssége.
Több éven át írtam a Hallássérültek című lapot, ezért külön öröm volt számomra tapasztalni, hogy Nina Raine mennyire nem elfogult, mikor a hallássérültek jogos érdekeiért szót emel. Bizony, őszinte és kemény kritikával rámutat, hogy ez a réteg sem egységes, a kasztosodás közöttük is kialakult. A siketek „féltékenységből” eleve másnak, külön társaságnak érzik a nagyothallókat, és közösségeiken belül is más a pozíciója a születetten siket, vagy hallóból siketté lett, illetve a jelnyelvet használó és nem használó sorstársaiknak. Ez jogilag nem jelentkezik ugyan, de olyan szinten, mint a falvakban a bennszülött és a „gyütt-ment” lakosság egymás közti lenéző megítélése, úgy bizony élő valóság. Sose felejtem el azokat a szerzett jogaikat féltő, másokat kirekesztő vitákat, amelyek az egy vagy két fülre halláskárosodott, és azon belül hány decibel szinttel felvehető tagjelöltek megítéléséről folyt nem egyszer a szövetségben. Az írónő erénye, hogy nem általában a társadalmat bírálja, hanem a halló és nem halló egyének magatartását és kölcsönösségét boncolgatja. A másik elfogadására való képesség hiánya nem a hallók privilégiuma!
És a darabon belül külön dáma Sylviáé, aki már benne van a siket közösségben, perfekt jelelő, mégis szeretne kitörni, és az egyre távolodó halló világ felé orientálódni! Ez is reális megfigyelés, a kialakuló betegség megélésének marcangoló vívódása az egyén lelkében. Maga Billy sem makulátlan. Felküzdötte magát, elvégezte az egyetemet, amikor munkát kap, bűncselekmények és kihallgatások alanyainak mondatait kell szájról leolvasnia kamerákkal felvett felvételekről. Ő túlbuzgó módon azokat a mondatokat is leírja, ahol a beszélő szája nem látszik és amelyek – mint kiderül – el sem hangzottak, de ő fejből kiegészíti, hogy szerinte mit is mondhattak, és amelyek alapján embereket ítél el a bíróság. Ezt a bűncselekmény szálat pl. Nina Raine nem varrja el, mint ahogy az sem egész tisztázott, hogy egyáltalán miből élnek ezek az egész nap pótcselekvéseket végző családtagok?
Szőcs Artúr első rendezése nagyon jó ritmust diktál a Lisztopád Krisztina díszlettervező által, – az apa hobbyjának megfelelően – japánosra berendezett szobát mutató színpadon. Nagyon ügyesen elkerüli mind a didaktikusság, mint a könnyfakasztó giccsesség csapdáját. Hogy a feszültség nem lankad, sőt a harsány nevetések és bennszakadó leheletek között vibráló pillanatok végig jó élményt adnak a közönségnek, arról ő és a kiváló színészvezetés gondoskodik. Hegedűs D. Géza nagyon érdekesen építi fel a szerepét. Családi zsarnokoskodása nem harsány, inkább öntörvényűen súlytalanul önző, ugyanakkor mulatságos is, tehát nem a „klasszikusan” negatív figura, pedig szerepe szerint akár az is lehetne. Pap Vera az anyai szeretetnek épp úgy nincs híjával, mint az ügyetlenkedő csetlés-botlásnak. Ő az a megalkuvó feleség, akinek a legfontosabb, hogy fenntartsa a családi béke látszatát. A két másik testvér Géczy Zoltán és Péter Kata megformálásában azt a karaktert játssza, aki nem akar szembenézni saját lúzer voltával, de szerepében több olyan kérdés nincs kidolgozva, amiről viszont nem ő, hanem az író tehet.
Telekes Péter (Billy) és Bata Éva (Sylvia) hihetetlen energiákat fektetnek szerepükbe. Már a hivatalos próbák előtt elkezdték a jelnyelv és a siketes hangképzés elsajátítását Thuróczy Erika jeltolmács-oktató és Tapolczai Gergely országgyűlési képviselő (mindketten született siketek) segítségével, és ez olyannyira sikerült, hogy szerepükön túl ma már jelelve szabadon tudnak társalogni a siketekkel. Mindezt három hónap alatt érték el, amit mások évekig tanulnak. Telekes Péter (akinek szerepét Londonban született siket színész játszotta), megtanult a hangokra nem reagálni, megtanulta érzelmeit a beszédhangról arcára és testmozgására áttranszponálni, Bata Éva pedig egy másik folyamat, a fokozatos hallásvesztés akusztikai következményeit beszédromlással ábrázolni. A jelelve eltolmácsolt Milton vers az előadás csúcspillanatai közé tartozik. Kevés színházi felkészülési folyamat kíván ennyi kihívásnak megfelelni, amit ők Oscar-díjas szinten teljesítenek. Ezekre az alakításokra évek múlva is fogunk emlékezni.
Az előadásnak vannak számomra bizonytalan momentumai is. Például az, hogy amit a halló és hallássérült szereplők gondolnak, írásos kivetítéssel egyaránt megjelenik a falon, függönyön, és aszerint olvasható, hogy nem takarják-e a színészek. Ez, így, kicsit zavaros és szokatlan dramaturgiailag. A záró jelenet pedig amolyan giccs határán táncoló, mesebeli, idézőjelbe tehető, mikor happy endként mind a hatan együtt mutatják a szeret jelét, ezzel bizonyítva, hogy a család okult a történtekből, és egymást elfogadva mindannyian jelelni tanulnak.
Mindezekkel együtt ezt a drámát sokszor, sok helyen elő kéne adni, mert jó élményt ad, és minél több ember nézi meg, annál nagyobb az esély arra, hogy a másság kölcsönös és természetes elfogadása a törvény után most már a társadalmi szinten is elterjedjen.
