Brian Selznik illusztrátor és író most már magyarul is hozzáférhető könyve, A leleményes Hugo Cabret (The Invention of Hugo Cabret) nem a hagyományos értelemben vett meseregény. Inkább olyan, mint egy száz évvel ezelőtti némafilm és a képregények sajátos ötvözete: a sok grafikai illusztráció között időnként inzertként megjelenik egy kevés szöveg (így a diszlexiások és gyengén olvasók is sikerélménnyel vehetik kézbe!). Tehát valódi, csak épp más: szavakkal és képekkel egyenrangúan megírt újszerű regény ebben a könyvet egyre inkább elhagyó világban. És ez tetszett az olvasóknak, tehát bestseller lett.

A mű egy filmesnek szinte storyboard-ként hat, így amikor John Logan megírta a forgatókönyvet, térképként tudta használni a cselekményvezetéshez, és csak kevéssé kellett átformálnia. Martin Scorsese agyában pedig – különösen hogy kislányának felolvasta az alapművet és felidézte a gyermekként magába szívott moziélményeket – elkezdett formálódni egy olyan film, amilyet eddig a veterán mester még nem készített. Mesefilm, ráadásul 3D-ben.

Hugo Cabret (Asa Butterfield) korán árvaságra jutott, de érdeklődősét és jó érzékét a mechanikus óraművek, szerkezetek megjavítása iránt még apjától (Jude Law) örökölte. Ez különösen akkor válik fontossá, amikor mozikedvelő apja egy múzeumtól szerzett valami rossz automatont, azaz óraszerkezetes babát, és a kisfiú lelkében felébred a szerkezet működővé tételének és a titok megfejtésének ösztökéje. Így, amikor árvaságra jutván felbukkan részeges rokona, Clay bácsi (Ray Winstone), akia Gare Montparnasse óráinak felhúzásával és karbantartásával van megbízva, hogy magához vegye, mielőtt az állam árvaházba küldené Hugót, a fiú egyetlen kincseként magával viszi a félig megreparált automatont is az órák titokzatos, futurisztikus birodalmába, a pályaudvar toronyfalába, ahonnan messze ellát a szem a város fölött, egész az Eiffel-toronyig. Meg van győződve róla, hogy apja a gépemberrel üzen neki valamit. 

Párizs hatalmas pályaudvara, a maga nyüzsgő forgatagával 1931-ben szinte város a városban. Az átutazókon kívül vannak itt állandó figurák, boltosok, pl. Georges papa (Ben Kingsley) aki egy kis játéküzletet tart fenn, Monsieur Labisse (Christopher Lee) az antikvárius, Lisette (Emily Mortimer) a virágárus, Monsieur Frick (Richard Griffiths) az újságárus, vagy Madame Emilie (Frances de la Tour), a kutyájával itt üldögélő hölgy. De legfőképpen itt van a szigorú, egyenruhás, egy balesetből kifolyólag műlábat viselő peronfelügyelő (Sacha Baron Cohen), aki egyfelől az állomás rendjére ügyel dobermannjával, másfelől kéjjel csap le a pályaudvaron szülők nélkül csellengő gyerekekre, hogy átadja őket az árvaháznak.

Ebben a forgatagban rejtőzködik el és végzi munkáját – Clay bácsi helyett is, akit rövidesen a folyóból húznak ki holtan – a mi kis főhősünk, aki azért, hogy gépbabáját meg tudja javítani, apró alkatrészeket csen el a játékboltostól. Csakhogy rajta veszt, és ezzel elveszíti értékes kincsét, egy rajzokkal teli jegyzetfüzetet is. Mert Georges papa nem egészen az, akinek itt ismerik. És Hugo, hogy visszaszerezze a noteszát, a titkok nyomába ered…

A történet folyamán hősünk megismerkedik a játékboltos különös nevelt lányával, Isabelle-lel (Chloe Grace Moretz) és feleségével (Helen McCrory), továbbá egy megszállott némafilm-kutatóval, Rene Tabard-al (Michael Stuhlbarg), aki különösen a némafilm-korszak egyik már-már elfeledett vezéregyéniségének, Georges Mélièsnek elveszett műveit kutatja. S miközben Hugónak állandóan menekülnie kell a peronfelügyelő és kutyája elől, ezek az emberek, ki-ki a maga módján, fokozatosan segítenek neki megoldani a robot és az abból előkerülő üzenet titkát, Hugo pedig sok mindent megismer és megtanul egy nem mindennapi ember nyomába eredve.

A film egyfelől mese, ha teljesen nem is a fantasy világból, de Hugónak Zsákos Frodót idéző szemei (A gyűrűk ura), a Harry Potter filmekére hasonlító, titokzatos pályaudvara, a titkot rejtő szekrény (Narnia krónikái), amely egy ismeretlen világot tár fel, és egyáltalán több minden a fantázia-birodalmakat is előhívja emlékeinkből. De másfelől valóságos szereplői és helyszínei vannak, akik és amelyek pontosan így léteztek, történtek, megvoltak a valóságban.

Csak egy példa: Hugó rémálmában az őt elütni készülő, majd a vágányokról kisikló és az utcára kizuhanó vonat egy valóban dokumentált eseményt dolgoz fel: 1895-ben a Granville-Párizs expressz gőzmozdonya a Montparnasse pályaudvaron túlfutott ütközőbakon, és áttörve a pályaudvar falát ugyanúgy két-három emeltnyit zuhanva landolt alant a közterületen, ahogy azt a film-trükk zseniálisan rekonstruálja. (Itt csak azt az egyet nem értem, hogy ha egy mozdonyvezető tudja: a végállomásra ér, ahol mindenképpen meg kell állnia, miért csak a síneken lévő gyerek látványára kezd el egyáltalán vészfékezni?)

A mozi a kezdetek óta az illúzióra és a néző elvarázsolására épül. Nem véletlen a kapcsolódása a cirkusz, azon belül is a bűvészet világához: az tudja leginkább élvezni, aki elhiszi, beleéli magát, rácsodálkozik, ha pedig szakmabeli a néző, akkor a trükkök ismeretében már a megvalósítás szépségét, eleganciáját, nagyvonalúságát tudja értékelni, miképp teszi azt az Oscar-díjakat odaítélő Amerikai filmakadémia is. Ezért van az, hogy az úgynevezett „fődíjakon” túl mindenféle technikai díjakat is kiadnak, és ezekből a 11 díjra nominált Hugo ötöt bekebelezett. A 84. Oscar gálán Dante Ferretti és Francesca Lo Schiavo a legjobb látványért és díszletért, Robert Richardson a legjobb fényképezésért, Philip Stockton és Eugene Gearty a legjobb hangvágásért, Tom Fleischman és John Midgley a legjobb hangkeverésért, Rob Legato, Joss Williams, Ben Grossmann, Alex Henning pedig a legjobb vizuális effektusokért vihette haza a szobrocskát. Noha nem láttam az idei fő slágernek számító, ugyancsak öt Oscart besöprő győztes francia alkotást, A némafilmest (The Artist), meggyőződésem, hogy ha ez a két, bizonyos vonatkozásban azonos témájú film nem kell, hogy osztozzék, akkor a Hugo még nagyobb arányban nyert volnaa nagy megmérettetésen.

Valamiféle nosztalgia eredménye, hogy mindkét alkotás más-más megközelítésben, de egyfajta hommage a filmtörténet első nagy mestereinek: a Lumiére-testvéreknek, Georges Mélès-nek, D. W. Griffithnek, Harold Lloydnak, Buster Keatonnek és a többieknek. Scorsese tiszteletadásaként egy az egyben látjuk itt a némafilm kezdeteinek olyan klasszikusait, mint A vonat érkezése, vagy amikor munkások jönnek ki egy gyárból, nem is beszélve az Utazás a Holdba című Verne-adaptációról, amelynek eredeti kockái a híres,  a Hold szemébe fúródó rakétával, és az eredetivel kísértetiesen azonos jelmezekkel, díszletekkel, és játékstílusban megcsinált remake-jelenetei együtt láthatók a Hugó filmben.

Még a magamfajta filmtörténet-rajongónak is nehéz összeszámlálnia, hány nagy személyiség és film rejtőzik itt konkrét képekben, vagy felidézve. Harold Lloyd klasszikus szerencsétlenkedése a felhőkarcoló óralapján (Safety last) még úgy is megismétlődik, hogy Hugo is a toronyóra mutatójába kapaszkodva lóg a város felett, hogy megmeneküljön a peronfelügyelő elől. Méliès valóban bűvészként indult, és trükkjeit ötvözve a film adta lehetőségekkel hozta létre fantasztikus utópiáit, amiket rendezett, és amelyekben játszott is. Ráadásul valóban foglalkozott agyafúrt, mechanikus szerkezetekkel, és tönkremenetele után valóban volt játékboltja a Montparnasse pályaudvaron.

Hugo mesés kalandjai és a filmtörténet egyik zsenijének dokumentum-játékfilmes eszközökkel történő elmesélése tehát két történet pompás ötvözése. Ráadásul a néző tökéletesen azonosulhat azzal, ahogy a szürke rajongó találkozni szeretne a híres emberrel, és az is egyértelmű üzenet, hogy ehhez éppen egy olyan kulcs nyitja meg a titkos zárat, amelynek tolla egy szívet formáz. Minden túlmagyarázás nélkül is egyszerű és hatásos alkotói kellékek.

Martin Scorsese igencsak felnőtteknek szánt filmek után fordult ehhez a szinte korhatár nélkül mindenkinek szóló meséhez. S ha már Méliès filmjei a korabeli nézőt elkápráztatták, elvarázsolták, úgy stílusos, ha Scorsese egy 100 évvel későbbi látványcsodával, a 3 dimenziós filmmel nyúl a témájához. A technika, amelyet pár évvel korábban James Cameron dolgozott ki az Avatar történetéhez, Scorsese kezében úgy működött, hogy maga Cameron ismeri el, hogy a Hugo látványvilágának megoldásaival a legjobb az eddig készült 3D-filmek között. No, igen, végre nem a technika hozott létre valami filmet, hanem egy nagy rendező alkalmazott egy remek technikát! Míg a mai akciófilmeket leginkább a trükk- és maszkmesterek, pirotechnikusok és számítógépes programozók viszik sikerre, itt egy zseniális rendező állítja szolgálatába mindezeket, ráadásul kiváló színészeit.

Asa Butterfield A csíkos pizsamás fiú után kapta meg Hugo szerepét. Ragyogóan játssza el ennek a gyereknek a felnőtté válási folyamatát, a világot, amelyben nagyon magára van hagyva, és a másikat, amiben otthonos biztonsággal jár-kel. Érezzük benne a titokzatosságot és kiszámíthatatlanságot, mégis nagyon szeretni való kis kölyök, aki a film nagy színészi ígérete.

Chloe Grace Moretz jól hozza Isabelle más értelemben magányos figuráját, és főleg nagyon jó párost alkotnak ketten, miután ő a fiú legkövetkezetesebb szövetségese. Ő is szeretetre vágyik, de a már önállóan ébredező nő is ott van benne.

Az Oscar-díjas Ben Kingsley csodálatos „kaméleon alkat”, aki egykor kísértetiesen tudott hasonlítani Mahatma Gandhira, most pedig Méliès-re, ráadásul éreztetve mindazt, amin ez az ember jót, rosszat megélve átment a dicső korszakától az ön-eltemetkezésen át a rehabilitáció öröméig. Egyszerű eszközökkel, nagyon szépen láttatja azt a viszonyt, ami az öregembert a kisfiúhoz fűzi a dühös haragtól a hálás szeretetig. Alakítása mindenképp megérdemelt volna egy legjobb mellékszereplőnek járó aranyszobrocskát.

Fantasztikus karakterfigura a peronfőnököt alakító Sacha Baron Cohen-é. Ő Hugo legfőbb ellensége és üldözője, mégis vannak olyan emberi tulajdonságai, amelyek előjönnek, amikor ő is megtalálja a maga szívkulcsát, mert a virágárus lánynál (Emily Mortimer) viszonzásra lel, vagy, mert előjönnek a múltjából a gyerekkel közös sorsvonások. Szerepe szerint ő a leginkább burleszk-karakter, amit mind a mimikájával, mint a sérültségéből fakadó szögletesebb mozgásával egyaránt jól érzékeltet, de mégsem lóg ki a többiek szerepformálásának egységéből.  

Ray Winstone Clay bácsi rövid, de karakteres szerepében picit Dickens ridegebb világát idézi csöndesen fenyegető, de határozott jelenlétével. Tulajdonképpen ő ellenpontozza azt a szeretetteli világot, amit Jude Law képvisel Hugo szerető és törődő apjának szerepében, és amit a kisfiú egyszerre elveszít. A többi szerepeken is nagyszerű színészek osztoznak, ami ugyancsak a rendező kiváló szereposztó és színészvezető képességét dicséri.

A történetet Robert Richardson kamerája örökíti meg nagyon szép kompozíciókban. Ahol kell, fenyegető, ahol kell, melegen intim miliőt teremt, mozgékonyan együtt él a történettel. Akárcsak Howard Shore áradó zenéje, nagyon szépen szolgálja ezt a tragikusan megható és emberien szép történetet, amit 12 éven felül mindenkinek meg kéne néznie! Szeressék, és tanuljanak a leleményes Hugo Cabret történetéből minél többen, és vigyék magukkal a szív-tollú kulcs emlékét is!