A Stephen Hawking élete és világa ugyanakkor nem egyszerűen életrajzi mű: az egyik legnagyszerűbb fizikai ismeretterjesztő könyv, ami a közeli múltban megjelent. Hawking életéről beszél, ami gyakorlatilag az elmúlt 40–50 esztendő fizikájának, kutatásainak és elméleteinek, kudarcainak és sikereinek története.

„Nem kell Stephen minden szavát evangéliumi igazságként elfogadni. Ő kutató, aki dolgokat keres. És ha időnként butaságokat mond, nem nagy ügy. Mindenkivel előfordul. A lényeg az, hogy az embereknek folyton-folyvást gondolkodniuk kell… Ám néha az ember azt sem tudja, hol kezdje.”

Ez Hawking több mint kilencvenesztendős édesanyjának véleménye fiáról, és az idős hölgy, akinek minden joga megvan arra, hogy így beszéljen egy zseniről, komoly bölcsességgel bír. Ezt a bölcsességet próbálja a könyv belénk plántálni, azt, hogy gondolkodni jó, ráadásul érdemes, mert a dolgok megismerhetők és megérthetők.

Vannak benne idézetek, amelyek csaknem meseszerűen beszélik el, hogy régen az egyik dolgot mozgásnak, a másikat hőnek, a harmadikat hangnak ismerték, de aztán rájöttek, hogy ezek a látszólag különböző jelenségek egyazon dolognak a különböző megnyilvánulásai. Mindez leírható mozgásként, és így létrejött az egységes elmélet… Ez Feynman professzor példája a redukciós folyamatra, de tökéletesen kifejezi a könyv egészének stílusát, és azt, ahogy Hawking szemléli a világot, azt a gondolkodásmódot, ami Az idő rövid történetében jelent meg.

Az elméletekre úgy is gondolhatunk, mint a játékhajókra, vízre kell bocsátani őket ahhoz, hogy megtudjuk, fennmaradnak-e a vízen? Nos, így bocsátotta Hawking a vízre a maga „mindenség elméletét”, amelynek számos dologra kellett válaszolnia a világegyetem keletkezésétől fogva az alapvető természeti erőket és részecskéket tartalmazó modell leírásáig. Önmaga csak kicsit lehet önkényes, miközben a mindenség elmélete önmagában önkényes. Szóval Önök, kedves Olvasók, nyilván nem holnap kezdenek hozzá a mindenség elméletének megalkotásához, de azért a kihívás, hogy a jövő héten kicsit foglalkozzanak vele, igenis csábító…

A „világlángoló bástyáinak” nevezte John Wheeler a tudomány és az emberi tudás határait, és valójában tudjuk, hol vannak ezek a bástyák, hol húzódnak ezek a határok. Itt vannak, velünk és bennünk.

Hawking a saját kalandját nem tervezte, ahogy mondja, nem volt menetrend, csak a saját orra után ment. Mit mondjunk, jó volt a szimata.

A szimatoló fizikusról és korunk tudásáról, annak határairól nagyszerű könyvet olvashatnak most a Kossuth Kiadótól.