A Svájcról bennünk élő sztereotípiákat elég rendesen megtépázza Ursula Meier, aki az Alpok hófödte csúcsait és a szikrázó napsütésben üdülőhelyi életét élő luxus síparadicsomot csak vertikálisan ellenpontos díszletnek használja, miközben filmdrámájának szereplői valójában lenn, a hegyek lábainál, a völgyben elterülő iparváros illúziótlan és szegény ürességében élik tényleges életüket.

A 12 éves Simon (Kacey Mottet Klein) ennek az ipari városrésznek tízemeletes betonkocka toronyházában él nővérével, Louise-zal (Léa Seydoux). A kisfiú naponta felmegy a felvonóval a fényűző sí-világba, hogy a gazdag turistáktól síléceket, sisakokat, napszemüvegeket, kesztyűket lopjon, majd szerzeményeit eladja a helyi gyerekeknek, vagy annak, aki megveszi. Többnyire ezen vesz élelmet maguknak, mert Louise-nak még az alkalmi munka is ritkán jön össze, inkább csak érzelmek nélküli férfikapcsolatai töltik ki az életét. Az, hogy szüleik vannak-e és hol, arról mindenki mindenkinek mást mond, mindenesetre az idő előtt kényszerből családfővé érett kisfiú, és az érzelmileg még mindig éretlen fiatal nő kénytelen egymásrautaltságában a vonzalom és taszítás egyidejűleg és folyamatosan van jelen.

Amikor a hegyen egy minden hájjal megkent éttermi vendégmunkás (Martin Compston) Simon partnerévé válik az orgazdaságban, a felvonón tett utazások egyre veszélyesebbé válnak a kis tolvaj számára, nem egyszer le is bukik, míg végül kitiltják a síparadicsomból. Eközben nővérével való kapcsolata is válságba kerül, ezért Simon egy gyerekeivel odalátogató gazdag angol nő (Gillian Anderson) fenti társaságától reméli a menedéket, de ezt is elbaltázza. Eközben van valami, amit még csak nem is sejtünk Simon nővéréről…

A film „vertikálissága” a lentről felfelé törekvés konkrét és jelképes síkján mozog, amelynek persze mindig van ellenirányú folytatása is egész az utolsó képsorig, amelyben két főhősünk elérhetetlenül megy el egymás mellett egy-egy felvonófülkében. Simon maszkot és jelmezt visel, amikor a fenti mesevilágban mozog, mindenkinek azt mond, amit akar, néha még igazat is, mert keresi a társadalmi és anyagi jólét élvezetét, benne a maga helyét, és a szeretetet. Csakhogy utána naponta visszatér a lopott holmikkal a saját világába, ahol átöltözve legfeljebb a gyerektársak együttérzésében és csodálatában találhat valami érzelmi kapaszkodót. Mert a szezon elmúltával a hegyi paradicsom is kiürül, az olvadt hó helyét sár és latyak, meg színtelen üresség veszi át, a gyerekember pedig szinte ég és föld között rekedve áll a kiüresedett, bizonytalan holnap előtt, mert még a vele rokonszenvező idénymunkások sem viszik magukkal, tekintettel a fiatal korára.

Az aktív Simon mellett Louise passzívan sodortatja magát a sorssal, amelyre leginkább csak haragudni tud, de megváltoztatni nem is képes, alig is tesz érte valamit, célok nélkül, mindenbe beletörődve lézeng a maga horizontális világában.

Ursula Meier – az Otthon az úton után – második nagyjátékfilmjével egy gyermekkori személyes élményét vitte vászonra, amelyben egy hasonló kis gyermek tolvaj fosztogatta a síelőket. A Nővérben ezt a témát szociális és érzelmi irányban egyaránt kitágította, rávilágítva egy olyan jelenségre, amelyről nem is gondolná az ember, hogy Európa egyik leggazdagabb államában is létezhet. De miért is ne létezhetne, s ha van ilyen, beszélni is kell róla! Hogy van, akiknek ott is lopni kell a fenyőfát karácsonyra, akik fillérekből tengetik az életüket, hideg szendvicseket ebédelnek és másoktól levetett ruhákban járnak, és akár a szeretetet is pénzen próbálják megvásárolni. A kifelé szebbik arcával mutatkozó Svájc nem éppen példamutató másik életéről nem ez az első játékfilm, de jó, hogy a művészek a valós problémáról is szólnak, legyen az a bevándorlókhoz, vagy saját marginális állampolgáraikhoz fűződő viszony. Ez is bizonyára benne van a berlini Ezüst Medve rendezői díj elismerésében.

A rendkívül pozitív kritikai fogadtatásban részesült dráma nagyszerű színészeket vonultat fel. Kacey Mottet Klein (Simon) az Ursula Meier rendezte 2008-i Otthon az úton-ban szerepelt először, majd Joann Sfar munkájában, a háromszoros César-díjas Gainsbourg-ban tűnt fel. A Nővér harmadik filmszerepe. Érett, belülről fakadó játékkal, sokat eláruló tekintetével ábrázolja Simon létért és szeretetért küzdő karakterét, ami a jó színészvezetés mellett a tehetségéről is bizonyságot tesz.

Léa Seydoux (Louise) a kortárs francia film egyik legnépszerűbb új csillaga, szexszimbóluma. Első filmszerepét a magyar mozikban is bemutatott Majdnem bombanők-ben (2006) kapta, majd egy évvel később a Catherine Breillat rendezte Az utolsó úrnőben tűnt fel. 2008-ban a Francia szépség-beli szerepéért Chopard-díjat kapott és legígéretesebb színésznőként César-díjra jelölték. 2009-ben játszott a nálunk is vetített Lourdes-ban és kis szerepet adott neki Quentin Tarantino a Becstelen brigantyk című filmjében. Ennek hatására több amerikai felkérés következett: Ridley Scott Robin Hood-ja és Woody Allen Éjszaka Párizsbanja. Eddigi legnagyobb szuperprodukciója, a Mission: Impossible – Fantom protokoll nem csak szépséget és színészi talentumot kívánt tőle, hanem kemény akciójelenetekben is helyt kellett állnia. Két legújabb filmje a 2012-i Berlinálén debütált: a fesztivál nyitófilmje volt a Benoît Jacquot rendezte Farewell, My Queen, illetve a versenyprogramban futott és rendezői Ezüst Medvét nyert Nővér. A most 27 éves színésznő érzékenyen ábrázolja Louise lelki folyamatait a kívánatos szépségből a kiégett fáradtságba átmenő változásait, Simonhoz fűződő hullámzó belső érzelmeit.

Gillian Anderson, a 40-es éveiben járó, gyönyörű chicagói színésznő (X-Akták, Johnny English újratöltve) ezúttal egy érdekes angol vendéget formál meg epizódszerepében. Családanyaként érdeklődéssel fordul a kisfiú felé, megérzi annak szeretetvágyát, hisz’ is neki, de amikor az meglopja, csalódásában csak annyi marad meg ebből, hogy nem tesz feljelentést.

Martin Compston skót színész és egykori profi futballista kapta Mike szerepét. Ő az a vendégmunkás, aki leleplezi Simon tolvajlásait, felháborodik, együttérzően próbál segíteni rajta, de közben kijönnek azok a vonásai is, hogy bizony ő is kapható törvénytelenségekre.

Ursula Meier részben női stábot választott filmje megvalósításához. A forgatókönyvet Antoine Jaccoud társaságában írta, a fényképezést Agnès Godardra bízta, aki Nelly Quettier vágóval együtt nagyon jól segítette a filmdráma kibontakoztatását. John Parish zenéje szépen simul a cselekményhez.

A Nővért június 28-tól vetítik a hazai mozikban. Pár nappa előtte, 25-én, hétfőn este 9-től a margitszigeti Holdudvarban premier előtt is láthatja a közönség, különös tekintettel arra, hogy a vetítés vendége Ursula Meier rendezőnő, aki a film után örömmel válaszol a közönség kérdéseire. A havas környezetben játszódó film megtekintését nem csupán a kánikulai napokra ajánlom jó szívvel az igényes filmek barátainak.