A normandiai gyökerű, tőzsdéből élő nagyvilági apától, és gyermekét egyedül nevelő, férfiasan bátor anyától származó francia Guy de Maupassant (1850–93) a 19. század egyik legjelentősebb írója. Megjárta a katonaságot, elszegényedett minisztériumi segédhivatalnokként próbált megélni, miközben L. Builhet és G. Flaubert bíztatására egyre inkább az írásnak adta a fejét. Ezzel a Második Császárság, majd a Harmadik Köztársaság krónikása lett, amely folyamat során a fiatal katona megtelt megvetéssel és haraggal, látva, hogy legfelül az erkölcstelenség és ostobaság tobzódik, a nagyburzsoázia és a kispolgárság önző és ravaszkodik, mindenütt mocsok és árulás jellemzi a társadalmat.
Üstökösként robbant be az irodalomba az 1880-ban megjelent, remekművű Gömböc és más elbeszélések révén, majd A vöröslámpás ház (1881), a Fifi kisasszony (1882), valamint algériai útirajzok és élmények vezettek 1885-ben a Bel Ami megszületéséhez. Ebben szinte tényfeltáró stílusban írta meg a bankárvilággal összefonódó, üzletelő államhatalmat, a megvesztegetett minisztereket, a kitartott nőket és a kitartott sajtót, valamint a francia gyarmati politika aljasságait. Regénye botrányos sikert aratott, és végképp ünnepelt íróvá emelte, aki aztán 300 novellájával és regényeivel méltó világirodalmi rangot vívott ki magának.
A Bel Ami elnevezés a francia nyelv finom árnyalati áthallásával transzformálódik a Clotilde kislánya által Georges-nak adományozott, gyermekien ártatlan „szép barátom” jelentésből a hölgyek kegyeltjét, asszonyok futtatott kitartottját jelentő, frivol „szép barát”, majd a felszarvazott férjek által odavetett Szépfiú gúnynévvé. (Ezért is nehéz lefordítani, hogy minden árnyalat benne legyen!)
A Bel Ami regény ugyanis egy erkölcsileg mocskos karriertörténet. A paraszti származású, Afrikában töltött katonai szolgálatból leszerelt Georges Duroy (Robert Pattinson) Párizsba megy, hogy csótányos szobácskájából üres zsebbel meghódítsa a világot. Egy félvilági mulatóhelyen akad össze egykori katonatársával, Charles Forestier-vel (Philip Glenister), aki egyfelől bevezeti a maga polgári társaságába, másfelől munkát szerez neki a Francia Élet nevű „irányított” újságnál, amelynek Walter bácsi, Rousset bankár (Colm Meaney) a főnöke, és aki mellesleg a kormány megbuktatásán munkálkodik.
A kikupálódott, fiatal Georges hamar a hölgytársaság kedvence lesz, noha igazából semmi máshoz nem ért, mint a szeretettelenségben élő, szexuálisan kiéhezett asszonyok kedvére tenni. Még a cikkeit is barátja felesége, a tehetséges Madeleine Forestier (Uma Thurman) diktálja neki, akitől megtanulja a legfontosabb eligazítást: „A legfontosabb emberek Párizsban nem a férfiak, hanem a feleségeik”. Georges megérti, hogy abban a világban, ahol a nők házasság útján eladták magukat a pénznek és a hatalomnak, s a férjek is, mindaddig, amíg valami botrány nem lesz belőle, többé-kevésbé szemet hunynak afelett, hogy asszonyaik szeretőkkel vigasztalódnak, miközben építgetik a maguk kapcsolatait, nos, az ő legjobb valutája itt a teste lesz. Szép vámpír módjára száll tehát ágyról ágyra, s mindenkiből kiszívja mindazt, amivel önmagát gyarapíthatja.
Elsőként a fiatal és szerelmes Clotilde de Marelle asszony (Christina Ricci) bérel neki légyott-lakást, s csak akkor szakít vele ideig-óráig, mikor Georges-ot lebuktatja Rachel, a szegény prostituált (Natalia Tena), akivel szintén volt be nem vallott viszonya. A szépfiú karrierjének következő lépcsőfoka, amikor feleségül veszi barátja és jótevője, Charles Forestier frissen megözvegyült, gyönyörű és művelt feleségét (Uma Thurman), ami persze nem akadályozza meg abban, hogy párhuzamosan folytassa viszonyát Clotilde-dal is. Pedig a felesége ismét lendít a karrierjén úgy, hogy a férfi, nemességet sugalló sznob nevet is felvesz már. Miközben körülötte országos és nemzetközi nagypolitikai csatározások folynak, Georges nem avatkozik bele, nem is ért hozzá, ám a férjek egyre leplezetlenebbül és egyre ellenségesebben utálják benne az ágyakon át támadó ellenfelet. A következő elcsábított áldozat a már idősödő, de szép és ragaszkodó Virginie Walters (Kristin Scott Thomas), aki férje révén megtudott hasznos politikai információkat is kiszolgáltat szerelmének, bár az egyre gátlástalanabb férfi kapcarongyként bánik vele, pedig még nyer is a megtudottakkal.
Georges Duroy jellemének igazi romlott kapzsisága, vámpír karaktere akkor vicsorog ki igazán a csinos külső mögül, mikor feleségének tényleges kitartója és barátja, Vaudrec gróf (Anthony Higgins) Madeleine-re hagyja a vagyonát, (ami nyilvános botrányt gerjeszt), nem pedig őrá, mint férjre, (ami elkendőzné a képmutató társaságban a félrelépést). A Szépfiú gátlástalanul átgázol azokon, akik segítették, Madelaine-t például François Laroche-Mathieu politikus (James Lance) ágyában találva tudja házasságtörés vádjával leválasztani magáról, hogy most már nyíltan megszöktethesse Rousset és Virginie leányát, Suzanne-t (Holliday Grainger). A dühtől fuldokló apa, hogy elkerülje a nyilvános botrányt, jó képet vág a frigyhez, miközben a Szépfiú karrierje egyre emelkedik…
Kétségtelen, hogy ez a kiválóan megírt kritikai regény megfilmesítés után kiált, amire 1919-ben Augusto Genina olasz, 1939-ben Willy Frost német, 1954-ben Louis Daquin francia rendező már vállalkozott, s most az angol Declan Donnellan és Nick Ormerod rendezőpáros tette meg. Ők nem annyira a filmes, mint inkább a színházi világban ismert rendezők. Hozzáállásukra jellemző az alapos műgond, amivel a helyszíneket kiválasztották az enteriőröket berendezték, továbbá szereplőiket kiválogatták, de bármennyire igényes, tetszetős is, ez a munkájuk mégsem ír majd filmtörténetet.
A 19. századvégi Párizst budapesti helyszíneken, a Riviéra tengerpartját Tihanynál találták meg, a belsőket főleg Londonban vették fel. Magyar szemmel nézve meglepő, de örömteli is, hogy mennyire hitelesen hozza az alig archaizált Andrássy út és a Pollack Mihály téri palotanegyed a korabeli Párizs hangulatát!
Véleményem szerint a szereplők kiválasztása is telitalálat. Robert Pattinson (Alkonyat, Cosmopolis, Harry Potter és a Tűz Serlege) aktuális sztár, tinibálvány, különösen az Alkonyat-filmek tették azzá. Nagyon érdekes alkat, aki arcában a csinosságot és a romlottságot egyszerre hordozza. Bőrének sápadtsága, majd élettelisége, tekintetének szinte kábítószeres révülése, majd élénk, kihegyezett figyelme jól jellemzi ezt a váltakozó vámpír-karaktert, amivel ez a tanulatlan és kulturálatlan figura az adott miliőben mégis képes hódítani, sőt ellenféllé válni. Éppen az a jó ebben az alakításban, hogy a párizsi társaság hölgytagjai egy ilyen jelentéktelen hólyagot képesek ragyogó léggömbbé felfújni, amelynek már az első pillanatokban ki kéne pukkadni, ha nem épülne minden az álszent képmutatásra. A férfiban időnként felrémlik a lelkiismeret hívása is, de aztán gyorsan elhessenti magától, és a könnyebb úton halad tovább céljai eléréséért.
Maupassant és a film tulajdonképpen a hölgyekről is sokat elárul. A gyönyörű, érett Uma Thurman (Kill Bill 1-2., Gattaca, Veszedelmes viszonyok, Ponyvaregény, Vonzások és állatságok stb.) által megformált Madeleine társadalmi pechje az, hogy a női emancipáció még nem ért el az ő szintjéig. Ragyogó képességeit a politikában, újságírásban, szabadelvű életfelfogását a magánéletben még csak névtelen alárendeltként élheti ki, de alig hangoztathatja, s főként nem juttathatja érvényre, mert még ilyen a kor. Georges lehetne a partnere, ha műveltebb és emelkedettebb lélek volna, így az asszonynak nem marad más, mint érdekkapcsolatokon keresztül „kifeküdni” a maga érdekeinek érvényesülését, amihez persze szexuális túlfűtöttsége is hozzásegíti.
A szépség más típusát megtestesítő Christina Ricci (Pan Am-sorozat / Az álmosvölgy legendája / Félelem és reszketés Las Vegasban / Adams Family 1-2.) Clotilde de Marelle-ként férje által gyakran és hosszan magára hagyott fiatal nőt alakít. Ha testileg és lelkileg kielégült volna, kitűnő családanya lehetne, aki hűségesen ragaszkodna az övéihez, mert ő feleségtípus. Georges férfikent lesz érdekes számára, akinek az ölelésében kiélheti legalább szenvedélyességét, és ez a kapcsolat évtizedekig is boldoggá tehetné, ha a Szépfiú nem volna alkalmatlan minden érzelmi viszonzásra, mert csupán érdekleső szexgép. Clotilde megbocsátó, csak akinek megbocsát, még ezt sem érdemli meg.
Kristin Scott Thomas (A másik Boleyn lány, Az angol beteg, Keserű méz, Négy esküvő és egy temetés, Lazacfogás Jemenben stb.) a szépségnek egy harmadik típusát jeleníti meg Virginie alakjában. Klimax előtti kapuzárási pánikkal ébred rá, hogy férje, a lapkiadó és bankár csak a politikával és az üzlettel foglalkozik, ő pedig nem több számára, mint formális társasági partner. A Georges csábítása mögötti érdeket meg sem látja, ez az ölelés egyszerre vágy és bűntudat benne, amely fokozatosan romokba temeti, ahogy ráébred arra, hogy a szeretőjének mire is kellett ő. Amikor leánya esküvőjén sem képes világgá kiáltani, hogy az ő szeretője most a lányát fogja tönkretenni, akkor végképp összeomlik, bezárul, magába roskad. Ezt a folyamatot a kiváló művésznő végig jól ábrázolja.
Holliday Grainger a fiatal Suzanne serepében lényegében az öntudatra ébredni próbáló gyermeket játssza el. Ebben a miliőben, ami őt körülveszi, az egyetlen fiatalember Georges, aki ráadásul finoman flörtöl is vele, természetes tehát, hogy első kamaszos lázadásában azonnal odaadná magát neki, ezért is megy bele abba a kompromittáló szituációba, amelyből – bár a szüzessége még el sem veszett –, egyetlen társadalmilag elfogadott kiút van: a házasság. Még nem látja, hogy ebben az egyoldalú szerelmi kapcsolatban ő is csak magára marad, és az ő útja is egyenesen a szeretőt tartó hölgyek világába vezet, férje oldalán.
Még egy nőalak jelenik meg Georges környezetében, és ez Rachel, a prostituált. Natalia Tena pár epizódban villantja fel Georges-nak egy másik lehetséges útját, a kihasznált koldusét. Neki is megakad a szeme a Szépfiún, látszik, hogy akár stricijeként szeretni is tudná a férfit, de annak csak egy durva aktus erejéig van rá szüksége. A férfiakból vegetáló nő, az őt kihasználó férfiakat megvető sértettséggel áll bosszút, amikor keresztbe próbál tenni Georges-nak.
A Szépfiút körülvevő férfitársadalom legerősebb karaktere Walter bácsi, más néven Rousset, aki felfogható Georges egyfajta lehetséges jövőképének is, mint a társadalom piócája. Az ír Colm Meaney (Törvénytisztelő polgár, Méregzsák, Promenád a gyönyörbe) azt az ellenfelet játssza el, aki egyfelől opportunista, de kárörömmel bosszúálló is, korrupt, nyerészkedő, a politikai szálakat a háttérből mozgató, de hírnevéért még a lánya boldogságát is feláldozza, annyira csak a hatalomvágy vezérli. Meaney játékában ez a társadalmi karakter félelmetes árnyékot vet, még ha a végén kisebb vereséget szenved is.
Charles Forestier, a volt katonatárs talán az egyetlen, aki idejében átlátja, hogy Georges Duroy támogatása nem volt a legjobb lépés, csak közben a tüdőbaja és halála meggátolja, hogy eredményesen meggátolja a továbbiakat. Philip Glenister játékában ez a finom folyamat jól tetten érhető.
A rendezők ügyeltek arra, hogy a film szexjelenetei megmaradjanak a jó ízlés határain belül, miközben közvetíteni tudják azt is, amiért és ahogyan ott ezekre szükség van. A film politikai áthallásai, amelyek a kormánytagok és a tőke korruptságairól, a rendszer romlottságáról szólnak, legalább ennyire csiklandozzák a magyar nézőt, de azért itt sem szabad többre gondolni, mint ami valójában benne van. Rachel Bennette forgatókönyvíró néhol kicsit feszesebbre írhatta volna a történetet, de a film lényegében csak az akciófilmekhez szokott rétegek számára unalmas, vontatott. Én például mindvégig élveztem, és örültem, hogy végre megint épkézláb, jó emberi történet kerül a mozikba. Stefano Falivene kamerája szép képekben örökíti meg azt a világot, amiben a történet játszódik, világításai, mozgásai ízléssel szolgálják a rendezői szándékot. Lakshman Joseph De Saram és Rachel Portman muzsikái kellő időben, kellő helyen és kellő hangerővel hozzák be a szép dallamokat, hogy a néző beleélését segítsék.
Mindent egybevetve a Bel Ami jó film, érdemes megnézni, és utána érdemes lesz saját olvasmányélményként összevetni Maupassant eredetijével is.
