Kasza Gábor 1977-ben született Komáromban, majd érettségi, és a Bálint György Újságíró-iskola elvégzése után
fotóriporterként kezdte pályafutását. Figyelme hamar az emberábrázolás felé fordult, főként az ember és környezete
vizsgálatának szempontjából. A klasszikus technika és dokumentarista látásmód mellé fokozatosan szüremkedett be
látásmódjába az a fajta „teatralitás”, amellyel tudatosan hoz létre, komponál meg helyzeteket, szituációkat, és ez
már a művészfotó irányába mutató tevékenység. A fotóriporteri és fotóművészi hozzáállás között számára a kapocs
talán a színház, a tánc világa, de nem idegen számára a képzőművészetből átemelt festőiség sem. A pillanat varázsa és a műtermi jellegű megkomponált beállítások, bevilágosítások által elért hatás tehát egyszerre jelenik meg a riporter-művész képein.
Kezdjük a kiállítás címével! Az Y betű többféle külön jelentéssel is bír. A Mengyelejev-táblázatban fölsorolt elemek között az ittrium jele; a biológiában a férfi nemi kromoszómáké; a mai társadalmi körülmények között pedig az Y-generáció neve, amely a „nagy” nemzedék utódaiként az ezredforduló körüli időkben próbálja megtalálni helyét a világban szülei (= X generáció) és gyermekei (= Z generáció) között. Kasza Gábor tehát maga is Y-generációs.
Ha pedig a betű formáját nézzük, a haladási irány figyelembevételével tekinthetjük egy olyan útelágazásnak, amely vagy választási lehetőséget kínál, vagy éppenséggel két irányt hoz össze – egybe. Akárhonnan nézzük, Kasza Gábor esetében mindegyik aspektusnak van értelmezhetősége, ezért a többjelentésű cím a maga szűkszavúságában is sokat kifejez, tehát jó, mert figyelemfelkeltő és elgondolkoztató.
Az Y-kiállítás egyfelől olyan szürrealista, negatív víziókat vetít elénk, amelyben mezítelen emberek kerülnek
kapcsolatba valamely rideg, szürke, falanszteri környezettel, amelyben utat kell találniuk. Ebben a mezítelenségben a legkisebb erotika sincsen, viszont egyértelmű jelképe az eredendő bűntelenségnek és kiszolgáltatottságnak. A
szereplők hol Ádám-Éva párosaként bolyonganak kiúttalan, vagy kiutat sejtető különös alagutakban, vagy, mint a
meghívón szereplő „Pogány templom” betongerendái között csoportosan keresik helyüket.
A realista képek szimbolikus volta elkezd dolgozni a nézőben, ami végül is az alkotó szándékához vezet: válassz!
Ezeknek a kép-embereknek a fizikális és lelki választási lehetőségével-kényszerével egyszer csak felismerjük a
magunk választási irányait is, amelyek elé pl. a fogyasztói társadalom szembesít bennünket a maga áldásaival és
átkaival. Itt az ember találkozhat akár a természettel, akár a hulladéktengerrel, de még önmagunkkal és
embertársainkkal is, ha az elmagányosodás közepette még van erre figyelmünk.
Az egyik gyönyörű felvételen egy hatalmas tájban apró alak szemléli az előtte elterülő vöröslő gabonamezőt. Mögötte már levágott, csupasz térség, fölötte haragos kék hangulatban gomolygó ég. Mennyi mögöttes gondolat sűrűsödik egy ilyen felvételben, amely minden síkjában igazsághordozó, tehát nem didaktikusan teszi fel a nézőnek a kérdést, hanem az érvek és ellenérvek harmonikus egységében, a fenntartható fejlődés végett.
Ezeken a képeken nem a műveletlenség osztja az észt a kocsmasarokban, hanem a gondolkodó ember szembesül a többféle igazság és hamisság között vezető út felismerésének nehézségeire. Az azonosságkeresés és társadalmi
(ön)reflexió így válik egyszerre intéssé, bírálattá, személyes üggyé és felelősséggé. Már csak ezért is érdemes megnézni a Stencer Sári kurátorságával létrejött, értékes kiállítást.
Egyetlen bíráló megjegyzésem a Mai Manó Ház kiállításmegnyitó gyakorlatának szól. A kiállítóhely népszerűsége és a
kiállítások magas színvonala szinte minden alkalommal nagy közönséget vonz a megnyitókra. A lakóépületből
kialakított belső terek mérete adott. De az már felháborító, mennyire nem képesek megoldani itt a hangtechnikát,
amely vagy elromlik, vagy be se kapcsolják, így aki nem áll a megnyitó közvetlen hallóközelében, semmit sem fog fel
abból, ami elhangzik, s nem csupán a szomszéd teremben/termekben szorongók, de az adott terem távolabbi
részében állók sem. Ez rendszeresen így van minden kiállításmegnyitón, mert úgy tűnik föl, hogy ez sokadrangú
kérdés a vezetőség részére. A közönségnek viszont nem az, ezért jó volna megoldani a hangosítást a Mai Manó
Házban.
