Szívbemarkoló gyászzene és jövendölés: Gustav Mahler IX. szimfóniája temeti a 19. századot, és egyszersmind megelőlegezi, megjósolja a huszadik borzalmait. Három évvel a komponista 1911-ben bekövetkezett halála után
kitört az első világháború.
Többször is volt alkalma az utóbbi évtizedben meghallgatni a hatalmas opust a zeneszerető magyar közönségnek – például Barenboim vagy Abbado vezényletével. Köszönhetően a növekvő Mahler-kultusznak, a 2010-i Mahler-évnek egyre népszerűbb és ismertebb a sokak számára nehezen emészthető komponista.
Mahler IX. szimfóniája tág teret enged az interpretációnak, mint ahogyan ezt Gustavo Dudamel értelmezése is példázta. Bár a venezuelai karmester még csak a minap töltötte be harmincadik életévét, máris bámulatos karriert tudhat maga mögött. Tizennyolc éves korában nevezték ki zeneigazgatónak, jelenleg pedig a világ egyik
legpatinásabb zenekarát vezeti. Az észak-amerikai együttes a komponista utolsó befejezett szimfóniáját halálának századik évfordulója tiszteletére tűzte az idén a műsorára.
Különleges, feszültségekkel terhes produkciónak volt tanúja a MÜPA közönsége. Egyfelől makulátlanul precíz,
egységes hangzású a Los Angeles-iek játéka, utolérhetetlenül színvonalasak a szólamok – e sorok íróját különösen a vonósok nyűgözték le. Másfelől azonban mintha a karmestert túlzottan elragadta volna a fiatalos hév; helyenként
olyan lendületesen dirigált, hogy némileg elsikkadt Mahler jellegzetesen európai világfájdalma.
Amikor Mahler 48 évesen hozzálátott a kilencedik komponálásához, túl volt élete legnagyobb megpróbáltatásain,
csalódásain. Felesége megcsalta, kislánya meghalt, el kellett hagynia a Bécsi Állami Operaházat, és egészségi
állapota is megrendült. Mindent „más megvilágításban” kezdett látni – mint írta –, és életének „szörnyű válságát”,
megsebzett lelki világát akarta megérzékíteni zenéjében. Az első tételben még tetten érhető a ragaszkodás a földi
élet szépségéhez, a vágyakozás a békére és a megnyugvásra. Aztán változnak a kottafejek, mert a világ tele van
idegölő küzdelemmel, értelmetlen tusakodással és borzalommal. Így érezték ezt Mahlerrel együtt a századvég bécsi
értelmiségijei és művészei. Tétova benyomások, képek – „dallamokra” fűzve, melyek hangzása a huszadik század kakofóniáját, például Schönberget vagy Bartókot előlegezi meg. A klasszikus zene ugyanis akkorra már darabjaira hullt, a bécsi mester pedig a romokból próbálja újrateremteni – kétségbe esetten és vágyakozva – ezt a visszavonhatatlanul széteső világot. Mahler eszközei mindamellett szokatlanok és meghökkentők: az esendő múlandóság nála ironikusan „táncra perdül”, lendler- és keringő- motívumok csendülnek fel. Forte és piano váltakozik – mintha a zene egy szomszédos helyiségből szűrődnék át, melynek ajtaját hol kinyitják, hol becsukják. Mahler az első világháború poklát így „üzeni meg” előre – Csárdáskirálynőstül, mustárgázostul.
Ettől a tételtől kezdve ívelt fel igazán a Dudamel vezényelte amerikai zenekar teljesítménye, és vált egyre
dermesztőbbé az utolsó rész rezignációja: a lemondás és a lelkeket megülő, elemi szomorúság, a csönd. Merthogy a Los Angeles-iek előadása ezzel a sűrű csönddel fejeződött be: az utolsó hang után megállt a karmester pálcája a levegőben, a húrokon maradtak a vonók, és talán egy perc is eltelt, míg megmozdult a színpadi állókép – és kitört a taps.
Gustav Mahler nem Schumann vagy Mozart: zenéje nem fülbemászó, ám a nehezen kihámozható mondanivaló
mögött fölsejlik a bécsi komponista sajátos aspektusa. A túlvilágról tekint vissza ránk, és ebbe az átható és hidegen objektív pillantásba beleborzongunk.
Mahler száz éve halott. Emlékét tábla őrzi a budapesti Teréz körút 7. számú ház falán, hiszen három évet töltött a
Magyar Állami Operaház élén. Nem értették meg törekvéseit, úgyszólván elüldözték. Amikor a magyar fővárost
elhagyta, körülbelül annyi idős volt, mint most Gustavo Dudamel.
Vajon fog-e a venezuelai karmester szimfóniákat írni?
