A Hippolyt, a lakáj – sokak téves ismeretei ellenére – nem az első magyar hangosfilm, mert az a pár hónappal korábban bemutatott Kék bálvány volt, csak az nem aratott maradandó közönségsikert. Pontos megfogalmazással: a Hippolyt volt az első valóban sikeres hangosfilmje a magyar filmgyártásnak. Nóti Károly és Zágon István nevéhez fűződik az a forgatókönyv, amely a gyorsan meggazdagodott fuvaros, Schneider Mátyás története egyfelől ostobácska, de rongyrázásban, urizálásban igencsak feltörekvő feleségével és elkényeztetett felnőtt lányával, másfelől egy gróftól „levetett”, kissé anakronisztikus inassal. Schneider úr szeretne békésen élni és gyarapodni, de felesége a nagyzási hóbortjaival, leánya pedig „modernkedő” elszakadási törekvéseivel egyre csak az ő pénzét költi, de nyugalmat még így sem hagynak neki. Hippolyt, a lakáj megjelenése csak olaj a tűzre, mert egy számukra idegen életforma erőltetésével szolgálja / bünteti gazdáit, ha már azok mindenáron majmolni akarják a született arisztokráciát.
Mi hát a Hippolyt, a lakáj elnyűhetetlenségének a titka, amivel egyfelől a régi filmet bármikor és akárhányszor műsorra tűzi a televízió, a legtöbb néző boldogan készülék elé telepszik, másfelől, ha feltűnik bármely színházban a Vajda Anikó és Vajda Katalin által színpadra írt változata, a színigazgató biztos lehet a teltházas sikerben?
A született és pénzarisztokrácia ellentéte a 19. század óta jelen van a levegőben és az irodalomban, így természetes, hogy a filmszüzsékben is gyakran előfordul nem kevés gúnyolódó, kinevettető szándékkal. Ha innen nézzük, a Hippolyt akár aktuális is lehet, hiszen a rendszert váltott Magyarországon is felütötte fejét a magamutogató módos réteg, amelyik mindent meg tud venni a pénzén, kivéve „a nemesség kötelez” tartását, viselkedési normáit, ízlését. A kissé poros történet tehát transzponálva ma is megnevettet; persze nem olyan szinten, hogy a nagy nézői átlagnak eszébe jutna helyettesíteni főhőseinket a kilós aranylánccal kérkedők, hússzemélyes limuzinnal pöffeszkedők, celebbé kikiáltott üres fejű senkik konkrét, néven is ismert személyeivel. De azért a szomszédját mind a régi, mind a mai kisember néző kinevetheti ma is.
Magát, Zágon István alapszínművét ismereteim szerint soha nem is játszották, mégis a belőle készült Nóti Károly filmbohózat Székely István rendezésében, Eisemann Mihály néhány fülbemászó dalával, kiváló szerepekkel és színészekkel, szellemes és jól megjegyezhető dialógusrészekkel 80 éve tarol. A néző tehát hálás Csortos Gyulának,
Kabos Lászlónak, Haraszti Micinek, Jávor Pálnak, Gózon Gyulának, Szenes Ernőnek, Fenyvessy Évának, Simon Marcsának, Erdélyi Micinek a jellem- és helyzetkomikumok maradéktalan megformálásáért. Lehet ezt überolni? Nem lehet. A film pár éve készült remake-je se tudta.
Vajda Anikó és Vajda Katalin színpadi átiratát évek óta játsszák, de számomra eddig csak a Verebes István rendezte, Benedek Miklós, Szacsvay László, Molnár Piroska fémjelezte előadás tudta megközelíteni a film nívóját, persze úgy, hogy más volt, ugyancsak ragyogó szereposztásban. A közönség persze tódult mind erre, mind a különféle színházi előadásokra, mind az újra forgatott Hippolyt-filmre is.
A közönség időnként olyan, mint a gyermek, aki, ha megszeretett egy mesét, századszor is kiköveteli, hogy újra hallhassa, láthassa. A Hippolyt az a mese, amiből nem enged, ami újra meg újra kell neki. A most is látható darab persze szakmailag még meg is van buherálva: egyfelől olyan, mint egy felvonásokra elnyújtott kabaréjelenet, másfelől Eisemann zenéjét de Fries Károly dalaival is felturbózva már-már olyan, mint holmi operett: lépten-nyomon
táncolva dalra fakad mindenki. Szóval – gyönyörű képzavarral élve! – a giccs aranyfüstös hímpora egyre jobban lengedez a játéktérben és a nézőtéren, a néző legnagyobb boldogságára. S minél jobban lengedez, annál nehezebben veszi észre az erőltetett összefércelésből eredő dramaturgiai bakikat, játékbeli ripacskodásokat, manírokat, amelyek a filmet még nem annyira jellemezték.
Nézzük meg közelebbről a Karinthy Színház műsorán látható, Szőke István rendezte előadást! Valószínűleg „nagy
dobásnak” ígérkezett Galla Miklós meghívása a lakáj szerepére. A bennünk élő sztereotípiák lustaságával: a lakáj és
az angolság fogalmának egybeúsztatására gondolhatták, hogy az angol abszurdot kedvelő Galla majd jó lesz
Hippolytnak is. Csakhogy nem jó. Galla Miklós nem színész, hanem Galla Miklós. Jelenség, amely csak önmagát
tudja adni, semmi mást. Miközben Galla a maga eredeti, saját gúnyájában jó, az inaslibéria úgy lóg rajta, mint
tehénen a gatya. (Átvitt értelemben, de konkrétan is.) Kellemesen énekel, de a szerepét csak unott képpel
felmondja, mert színészi eszközei nincsenek, és csak akkor boldog, mikor véget ér az előadás. A minimum az volna,
hogy fésülködjön meg, ne tartsa magát görbén, és vegye le néha a kesztyűjét. Hippolyt pedantériája őt magát is
kötelezné, de hát erről szó sincs, és a Fekete Mária által ráadott, több számmal nagyobb inas-ruhában olyan, mintha
óvodai jelmezbálba készülne. Rossz. Természetesen sikere van.
Koltai Róbert valamikor nagy színész volt, és van, amikor tud jó színész is lenni. De egyre modorosabb, és amikor
megelégszik a sablonjaival, manírjaival, senki sem szól rá: nem tudnád ezt egy kicsit másképp? Illetékes elvtárs
szemhunyorgásai nélkül? Az ezerszer látott mozdulatok nélkül? A mozdulat- és hangsúlypanelek persze most is
bejönnek, a néző örül, mert Koltait látja. Koltai már alkatában sem Schneider Mátyás. Az, hogy itt egy papucsférj
kisembert kéne látnia, aki persze belekeveredik az emberi gyengeségből fakadó hazugságaiba, helyette valami
sokszorosított koltaizmust lát, eszébe sem jut. Kár. Persze sikere van.
A főszereplő trióból talán Voith Ági az egyedüli, aki tudja, hogy mitől nevetséges Schneiderné. Az ostobaságot és a
tartalmatlan urizálási vágyat nagyon jól hozza, de azért a paneljeit ő sem hagyta kinn a ruhatárban, egy jó rendező
keze alatt ő is többet tudott volna kihozni magából. Csakhogy egyre inkább az az érzésem, hogy ebben az
előadásban Szőke István rendező legfeljebb azt mondta meg, ki, honnan jön be, különben ki-ki azt játszik, amit
akar.
Itt van, például, Nagy András szerepe. Hogy a filmbeli mérnökből a dramaturgnak miért kellett arisztokratát
csinálnia, azt nem értem, de a jó kiállású Sarádi Zsoltnak még azt sem mondta meg senki, hogy egy hölggyel sem
egy mérnök, sem egy gróf nem beszélget folyamatosan zsebre dugott kézzel. (Akkoriban ez nem volt trendi.) A
szerepfelmondáson túl ugyanis ennél több nem telik ki színészi eszköztárából, pedig itt kettős egyéniséget lehetne
eljátszania.
Schneider Aranka szerepe ezúttal a szép Marjai Virágnak jutott, aki prózában erősebb, mint énekben. Legjobb
jelenete a heti programrendjének felsorolása, és ha jobb partnere volna, talán még ott is volna mit keresni neki. A
háziak közül összetetten a legnívósabb teljesítményt az ezúttal is jó komikai képességeit bizonyító Balázs Andrea
(Julcsa) és Király Adrián (Tóbiás) nyújtotta, aki méltán aratott nagy tapsot.
Az üres fejű, kurizáló zsúrfiú, Makáts Csaba szerepében meggyőzőnek éreztem Szirtes Balázs játékát. Nagybátyját,
Makáts főtanácsost azonban Spindler Béla már túljátssza, amikor a sablonos „elhülyült arisztokratát” hozza
színpadra. Az megint a jelmeztervező hibája, hogy – ami a maga korában elképzelhetetlen volt – valaki ne tudná az
öltözködés alapszabályait, mert ez a se nem szmoking, se nem frakk, se nem zsakett, se nem sötét öltöny retró
zagyvaság, amit vele viseltetnek, megint stílustalan. Egyáltalán: az egész előadásra az jellemző, hogy szinte senki
sem tudja viselni a maga jellemét és ruháját.
Nem szóltam még Kapócs Zsókáról. Ez a dekoratív művésznő játékban, hangban, mozgásban egyaránt stílusosan,
jól hozza a számító kis „csukát”. Az megint a dramaturgia erőltetettsége, hogy Mimi nem a maga helyén, a Kolibri
bárban jelenik meg, hanem feltolat a még nem is ismert ügyfele lakására, mint holmi call girl, és ott nem tud
viselkedni.
Húros Annamária díszletei az adott térben jól funkcionáltak, hitelesek voltak. Az előadás legjobb, legegyenletesebb
produkcióját számomra a Fekete Mari vezette kis zenekar nyújtotta, akikre ebben az előadásban fontos szerep
hárult.
Mindent egybevetve: egy nagyon közepes ripacskodásoktól sem mentes színpadi produkciót láttam, miközben mellettem egyesek halálra nevették magukat, olyan jól szórakoztak. Ez persze természetes. Az emberek szórakozni vágynak, és ez az előadás, ha nem is mindig a legnemesebb eszközökkel, de kétségtelenül szórakoztat. A néző nem vesz zsákbamacskát, sokan már előre mondják a színészekkel a szállóigévé vált, és előre várt kulcsmondatokat a „hippodrom”- tól a „hagymát eszem hagymával”-ig, szóval kifogásai csak a kritikusnak vannak, de az is kit érdekel? Nem is akarok én senkit sem lebeszélni, elvégre az, aki erre a darabra vesz jegyet, már magában is sejtheti, hogy mit fog kapni. A Hippolyt a lakáj című történetet a sokadik elmesélésben.
