…Aki csak egy kis felelősséget érez is anyanyelve és az olvasók (hallgatók, nézők), nem utolsósorban pedig önmaga iránt, az igyekszik lehetőség szerint érthető, világos magyar szóval, kifejezéssel, szükség esetén körülírással helyettesíteni az okoskodók szövegeit. Szó sincs mindenáron való magyarításról, oktalan magyarkodásról, pusztán arról, hogy amit elmondhatunk, leírhatunk anyanyelvünkön, azt tegyük akként. Aligha törekszik bárki is a posta, a sport, a rádió, a molekula stb. magyarítására: semmi szükség rá, mindenki megérti, rég beágyazódott nyelvünkbe, magyar állampolgárságot kapott. A jövevényszavakért csak hálásak lehetünk: gazdagították nyelvünket, fogalmainkat szerencsésen gyarapították, segítették haladásunkat. Hasonlóképpen az idegen szavak is, bár őket érdemes okos fenntartással fogadni, használni, mert sokuknak, többségüknek megvan a magyar megfelelője, gyakorta szebb, ízesebb, mondandónkba illőbb, mint az eredeti: attitűd —> viselkedés, modor, magatartás, alapállás, fellépés; tornádó —>fergeteg, szélvihar; partner —>barát, (élet/üzlet)társ, szerető, kedves…
Teljesen kigyomlálni, persze, vétek lenne őket, számos szövegkörnyezetbe inkább illik a közismert (!) idegen szó, semmint az esetenként szőrszálhasogatásnak tetsző magyar. De azt se feledjük, hogy egy-egy „idegen szó egész csoport hazait túr ki a nyelvhasználatból, holott éppen a csoport tagjai kell, hogy az alapjelentésen belül egymástól különbözzenek” – figyelmeztetett József Attila.
A kényes egyensúlyra az idén 75 esztendős Tótfalusi István nyelvész, író, költő, műfordító, szerkesztő is nemegyszer fölhívta olvasói, tanítványai figyelmét. Legutóbb a minap megjelent friss munkájának előszavában. A magyar nyelv iránt szenvedélyesen elkötelezett Tinta Kiadónál megjelent „Magyarító szótár. Idegen szavak magyarul” című, rég várt és borítélkolhatóan sikeres Tótfalusi-mű méltó és rég várt utóda, folytatása a nyelvész előd, Tolnai Vilmos (1870–1937) irodalomtörténész, egyetemi tanár, akadémikus Magyarító szótárának. A Tolnai szerkesztette összeállítás alcíme is kifejező: A szükségtelen idegen szavak elkerülésére. Tolnait a Magyar Tudományos Akadémia tekintélyes nyelvtudományi bizottsága bízta meg és segítette is az ő Magyarító szótárának az elkészítésében, Tótfalusi Istvánt viszont az anyanyelv iránti tisztelet és szeretet, szerelem sarkallta arra, hogy 111 esztendő elteltével megalkossa a maga hasonló indíttatású, ám minden bizonnyal gazdagabb és a kor követelményeinek inkább megfelelő művét.
Tótfalusi Magyarító szótárának előszavából kicsendül a tanár aggodalma, amikor rámutat: alacsony fokú a magyar
nyelvi műveltség, még konkrétabban: a magyarul beszélők nagyrészének sekélyes az anyanyelvi ismeretszintje. Az
okot már a krónikás fűzi hozzá: keveset, elképesztően keveset olvas a mai fiatal nemzedék. Vagy ha olvas is
(valamennyit), az korántsem igényesen megírt magyar vagy világirodalmi alkotás. Az anyanyelvi elszegényedés, a
fogalmazási restség kiüresedő szavakká, betűk/hangok egymásutánjává silányítja a közlendőt, és eljutunk a drámai
felismeréshez, amely szerint sokak beszélik, ám nem értik, csak részben, a saját anyanyelvüket.
Eközben öltönyös-kosztümös, legnagyobbrészt egyetemet-főiskolát végzett ifjú urak és hölgyek hunglish
keveréknyelven, „menedzsermagyarul” írnak és beszélnek, azt hiszik, hogy hallgatóságuk vagy olvasóközönségük
épp olyan igénytelen, mind ők a fogalmazásban. A bevezetőben idézett „X.Y. kreatív manager innovatív projektje…”
csak egy példa a Tótfalusi által is joggal ostorozott divatmajmolásnak, félműveltségnek, igénytelenségnek,
áltudományosságnak, felkészületlenségnek, nagyképűségnek, szakmai gőgnek, sznobizmusnak, gondokodásbeli
restségnek. Tótfalusi István Magyarító szótára egyszerre és egyben idegen szavak szótára és szinonímaszótár,
egyszerre kard és pajzs. Hadakozik a magyar nyelv kínzói, kerékbetörői, semmibevevői ellen, és védi drága
anyanyelvünk értékeit, hagyományait, gyönyörűséges szavait és kifejezéseit, hogy gyermekeinknek, unokáinknak és
az ő utódaiknak is jusson az ősi örökségből, abból, ami a leginkább sajátunk, a gondolataikat megjelenítő édes
anyanyelvünkből. Szeretnénk remélni, hogy a nyelvész szerző és az üzleti megfontolásokat nemegyszer figyelmen
kívül hagyó kiadó egy idő után bővített kiadásban (az időközben keletkező, ám ésszerűen és stílusosan magyarítható szavakkal) folytatja úttörő, nyelvápoló küldetését.
A Tinta Kiadónál most megjelent magyar nyelvi kézikönyvet, Tótfalusi István „Magyarító szótár. Idegen szavak magyarul” című nagyszerű munkáját jó szívvel ajánlom a magyar nyelv iránt felelősséget érző valamennyi embertársamnak. Mindenekelőtt pedig azoknak, akik oktatnak, publikálnak: nagy segítség abban, hogy világosan, érthetően, magyarul közölhessük gondolatainkat.
